Új blog

Hey-ho, Aussies!

Eljött a várva várt nap, és elétek tárom második blogomat is. :) Azért március már messze volt, nem? :D Hát, igen, addigra ígértem, hogy elkezdem, de végül a suli kicsit jobban leterhelt, mint gondoltam, így lassabban haladtam az írással, de most itt vagyok vele. Ez nem lesz fanfiction, de remélem, ez nem tántorít el Titeket attól, hogy olvassátok! :) Remélem, velem tartotok az új blogomnál is, mert én szeretettel várlak Titeket oda is. :)

Két fiú. Két lány. Négy sors. Egy történet.
Riley és Alexander O' Neill testvérek. Édesanyjuk halála után apjuk nevelte fel őket, azonban a szerelem újra bekopogtatott a férfi ajtaján. Így, mikor át akarják helyezni Galenába, ahol szerelme, Madison is él, nem habozik, és a fiúkat is viszi magával. Alex igyekszik elfogadni a döntést, Riley azonban lázad, és mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt ki is mutassa. Az új környék, új iskola és az új helyzet azonban nem várt fordulatok tartalmaz. És ahogy elhaladnak a kisvárost jelző tábla mellett, a bizalomjátékok megkezdődnek.
A prológus már fel is került, a blogot pedig elérhetitek ITT. Jó olvasást! :)

Keep smiling,

Lexi

Sail through it all

Hey-ho, Aussies!

Hogy vagytok? Mi újság veletek? Megy a suli? Várjátok már a szünetet? És azért egy icipicit hiányzott nektek Camabel? :P
Rég volt, mikor utoljára hoztam bejegyzést, és ezt a novellát is eredetileg Valentin-napra akartam megírni, de hát ahogy a franciák mondják: c'est la vie! Most viszont volt időm és ihletem, így hoztam nektek a novellát, melyben azt akartam megmutatni, hogy nemcsak Amabel áll Calum mellett, amikor a fiú turnézni megy, hanem a fiú is kitart a barátnője mellett, amikor ő a vizsgáira készül. :) Nem lesz benne semmi extra, semmi túlzás, csak a szokásos Camabel feels-ek jöhetnek rátok közben, de attól még remélem, hogy tetszik. ;) A gifet én raktam össze hozzá, remélem, mosolyt tudok csalni vele az arcotokra! :) A címe sem véletlen, egy nagyon aranyos dalból van, ami az egyik új kedvenc sorozatom egyik betétdala, és annyira illik hozzájuk, hogy muszáj volt beleraknom. Ha kíváncsiak vagytok, hallgassatok bele! :)
U.i.: A következő történetemen dolgozok, valószínű a betervezett március helyett évvége felé kezdem publikálni, ugyanis még három fejezet és egy prológus van meg, úgyhogy még várok a megnyitásával, de mindenképp szólok, ha már közeledik az időpont. :)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

SAIL THROUGH IT ALL

Éppen lehuppanok az ágyamra kezemben a szövettan jegyzeteimmel, amikor valaki kopog az ajtómon. Összevont szemöldökkel, de titokban hálát adva a sorsnak, hogy újabb szünetet tarthatok a sejtbiológiai vizsgálómódszerek között, kiabálok ki:

- Gyere be! – válaszolom kíváncsian, és érdeklődve az ajtó felé fordítom a fejemet, éppen, amikor Anne belép rajta. Rögtön széles vigyor terül el az arcomon, ahogy meglátom a vörös blúzában, amit segítettem neki kiválasztani az estére, és örömmel könyvelem el magamban, hogy megfogadta a tanácsomat, és laza kontyba fogta gesztenyebarna tincseit. Úgy ragyog akár a nyári nap, és hát ki más lenne az oka ennek a ragyogásnak, ha nem apu?

- Csak jöttem szólni, hogy indulunk. A hűtőben van még a déli pizzából, és szereztem fagyit is, miután reggel csalódva vettem észre, hogy nincs már, de erről Steve persze nem tud – jegyzi meg cinkos mosollyal, visszautalva az előző heti kis veszekedésükre, mely végül – mint nagyjából minden eddigi csetepatéjuk - nevetésbe torkollott. Az egész kiindulási alapja az volt, hogy Anne annyi fagyit vett, hogy apu nem tudta hová rakni a söreit, és persze egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy a hűtő alsó része is szabad még, ha nem szólok közbe.

- Oké, mulassatok jól! – vigyorgok őszintén, majd felállok, hogy megöleljem a nőt. Örülök nekik, tényleg, bár én már valahogy a megismerkedésükkor sejtettem, hogy majd lesz köztük valami. Apu azonban csak tegnap szánta el végre magát, és elhívta Anne-t randira, úgyhogy most már nem is kell titokban játszanom a rajongólányt, illetve „véletlenül” kettesben hagynom őket vacsora után, mert végre ők is bevallották egymásnak az érzéseiket. És ez számomra egészen új oldalukat mutatta meg. Anne például ma reggel kérés nélkül apu kedvenc almás palacsintáját készítette, apa pedig azóta soha nem rejtegeti a mosolyát, ha a nő felbukkan a helyiségben.

- Á, köszönöm! Biztos jó lesz, Steve elvileg valami nagy dologra készül, de nem akarja elárulni – fecseg mosolyogva, majd megforgatja a szemét, de ez nem az a dühös szemforgatás, inkább csak az, amely azt mutatja, hogy már ő is túl jól ismeri az említett személyt.

- Ez rá vall – értek egyet cinkos mosollyal, majd visszahuppanok az ágyra, amikor Anne integetve kisétál. Az utolsó pillanatban azonban visszafordul, és csípőre tett kézzel, olyan tipikus kerítőnős mosollyal megkérdezi:

- Calum ma nem jön át?

A fiú említésére rögtön melegség tölti el a szívemet, de fél év óta először egy kicsi keserűséget is érzek. Ma nem beszéltük meg, hogy jöjjön át, ugyanis tudja, hogy a jövő héten vizsgahetem lesz, és bármennyire is jól osztottam be a tanulásra fordított időmet, még ma is át akarom nézni a jegyzeteimet, és ahogy nézem, ez még eltart egy ideig. Úgy pedig nem szeretnék mellette lenni, hogy ő mesél, poénkodik, énekelget, én pedig a jegyzeteimet bújom. Nem lenne fair vele szemben.

- Ma nem hiszem. De úgyis randin vagyok a jegyzeteimmel, úgyhogy nem fogok unatkozni – válaszolom végül a takarómon heverő papírjaimra mutatva, ő pedig megértően bólogat, majd végleg elhagyja a szobámat. A következő percben már hallom is a bejárati ajtó csapódását, és ezzel néma csend telepszik a házra.

Már két órája a holnapi szövettan vizsgára tanulok, és még mindig azt érzem, hogy felesleges ezt tennem, ugyanis holnap úgysem fognak semmi ehhez hasonlót kérdezni, mert az egyetem már csak ilyen. Minden esetre én csak ismétlek és ismétlek, de közben akaratlanul is elkalandozik a tekintetem a telefonom kijelzője felé. Calum nem írt, nem szólt, és bár tudom, hogy nem jön ma át, mégis iszonyúan hiányzik. Ma jött vissza egy két hónapos ázsiai turnéról, és természetesen pont holnap kell a legnehezebb vizsgáknak lennie, hogy ne is tudjak találkozni vele. Makacs vagyok tanulás terén, és tudom, hogy tucatnyi lány lenne, aki a helyemben rég Cal karjaiba rohant volna a szakkönyvek helyett, de az embernek akkor is foglalkoznia kell a tanulással, amikor szerelmes. Bármennyire is nehéz, és utálom, holnap már ezen is túl leszek, és utána úgyis vele töltöm a délutánt, úgyhogy csak ezt az estét kell kibírnom nélküle. Délelőtt úgyis vártam őt a repülőtér termináljában, és ugyanolyan lelkesen ugrottam a nyakába, mint mindig, ő pedig ugyanolyan szélesen vigyorgott rám, mint mindig.

- De azért ígérd meg, hogy nem éjfélig fogsz tanulni! Maximum nyolcig, de akkor is csak azért, mert te vagy a legszorgosabb csaj a világon, és nem tudsz ellenállni a tanulásnak – cukkolt a pimasz vigyorával, mire játékosan megböktem a vállát. Erre ő visszabökött, én nevetve megint visszaböktem, neki pedig elege lett ebből, úgyhogy felhasználva ellenem a gyenge pontomat, elkezdte csikizni az oldalamat. Onnantól pedig már másra sem emlékszem, csakhogy nevetve hagyjuk el a repülő teret, és búcsúzunk el egymástól.

Éppen elmerülök a ma délelőtti emlékben, melynek hatására akaratlanul is elmosolyodom, amikor megszólal a csengő, és sunyi mosollyal leszaladok, hogy megnézzem, ki az. Azonban, ahogy dobogó szívvel kinyitom az ajtót, csalódnom kell, ugyanis senki nem áll előttem. Értetlenül pislogok párat, miközben nem tudom lenyugtatni ide-oda kalimpáló szívemet, mely azt várta, hogy Calum bukkanjon fel. Hát, ilyen az élet.

- Búúúú! – lép ki az egyik kerti bokrunk takarásából a fiú, mire automatikusan felsikítok. Száját újfent pimasz vigyorra húzza, és elégedetten nézi, ahogy „Ó, te jó ég!” mondatokat dörmögök az orrom alatt, és közben a szeme olyan lelkesen csillog, mint egy tíz éves kisfiúé, aki örül, hogy megtréfálhatta a nővérét.

- Calum… Thomas… Hood – lépek minden szóval közelebb a fiúhoz, aki vigyorogva hozza be a köztünk lévő távolságot, miközben magabiztosan szürke melegítője zsebébe rejti kezeit, és felvont szemöldökkel várja a folytatást – Soha többet ne csinálj ilyet! Tudod, hogy utálom, ha ijesztegetnek! – kérem ki magamnak kislányos hangon, miközben még mindig próbálom lecsitítani hevesen dobogó szívemet. Ahogy azonban a fiú szemeibe nézek, az előbbi sokk helyett inkább a boldogság miatt kezd el gyorsabban dübörögni.

- Oké, tudom, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki! – kuncog fel, és ökölbe szorított kezét a szája elé teszi, hogy ne túl hangosan nevessen ki. És akkor megint eljön a pillanat, amikor beadom a derekam, és vele együtt nevetek.

- De most ki kell engesztelned, hogy egyáltalán beengedhesselek! – figyelmeztetem gyermeki mosollyal, és látom megcsillanni a szemében a pajkosságot, amikor észreveszi, hogy belementem a játékába.

- Ó, igen? Ez megteszi? – kérdezi behozva a köztünk lévő távolságot, majd gyengéden a kezei közé veszi az arcomat, és lassan megcsókol. Most, hogy mezítláb állok az udvaron, muszáj felpipiskednem hozzá, de ebben a pillanatban még ez sem tud zavarni. Iszonyúan hiányzott. Hiányzott a nevetése, az érintése, a hangja és a csókja is. Egyszerűen csak hiányzott, és úgy érzem, hogy most, hogy itt van, nem sokáig fogom unottan a jegyzeteimet nézegetni.

- Kezdetnek nem rossz – jegyzem meg vigyorogva, majd megfogom érdes kezeit, és magam után húzom a házba. Calum már annyiszor járt itt, hogy azt is tudja, hogy hol tartjuk a pótkulcsunkat, így simán bejöhetett volna, de gondolom, tényleg izgalmasabbnak gondolta, hogy megijessze a barátnőjét, minthogy egyszerűen csak megvárja a bejárati ajtó előtt. Mit ne mondjak, tipikus Cal, mellette nem tud unatkozni az ember!

- Aha, szóval kezdetnek nem rossz – ismétli meg szórakozottan, és közben azok a gyönyörű avarszínű szemei folyamatosan csillognak. Még mindig emlékszem, milyen volt, amikor elsőnek találkozott a tekintetünk, és szerintem soha nem is fogom elfelejteni azt a napot. Végérvényesen megváltoztatta az életemet, és soha nem is akartam, hogy ez máshogy legyen.

- Nos, ha már itt vagy, segíthetsz kikérdezni a szervrendszerek anatómiáját – vetem fel mosolyogva, és fel kell nevetnem, amikor meglátom erre a reagálást, amit gyorsan próbál lerázni egy laza vállrántással.

- Ezért jöttem – magyarázza ártatlan tekintettel, miközben még szorosabban fogja a kezemet. Mint mindig, amikor bármilyen ilyen apró érintéséről van szó, most is melegséggel tölt el érdes ujjainak játéka. Nem hiszem el, hogy itt van mellettem, és még ilyen időkben is, amikor ki kéne akadnia rám, amiért a tanulást is fontosnak tartom, és nem hívtam át ma estére.

- Köszönöm – csúszik ki a számon hálásan, és most rajtam a sor, hogy megszorítsam a kezét. Érzem az apró szikrákat, amik az érintéseinkkor keletkeznek, és hallom a szívem dübörgő kalimpálását. Mindegy, hányadik alkalommal vagyok mellette, mindig ezt váltja ki belőlem, és nem látom értelmét, hogy ellenálljak neki. Úgy hiszem, nem is tudnék.

- Hiányoztál, úgyhogy látni akartalak – válaszolja mosolyogva, és ilyenkor megjelennek a nevető ráncai is, amitől még aranyosabbnak néz ki. Csokoládébarna fürtjei még mindig ugyanolyan rakoncátlanul kunkorodnak a homlokán, és sötétebb bőre még mindig ugyanolyan tökéletes kontrasztot ad a szeme színéhez. Mintha semmi sem változott volna, mióta két hónapja elment, pedig azért ez is hosszú idő volt. Egy újabb próbatétel, hogy a kapcsolatunk még bírja –e, de ezt is bírta.

- Még ha egész este az unalmas fogalmakat kell kikérdezned, akkor is maradsz?

- Még szép! Ki nem hagynám! – vágja rá lelkesen, majd haptákba vágja magát, aztán diadalittasan felkiált: - A rendelkezésére állok, kisasszony! Kérjen bármit, megteszem! – tiszteleg előttem, miközben szája sarkában ott bujkál az a sunyi mosoly. Kezeimbe temetve az arcomat kezdek nevetni, és néhány másodpercig nem is tudok megszólalni, majd mikor elég komolynak érzem magam, újból megragadom a kezét, és így megyünk fel az emeletre.

- Ennyi – jelenti ki Calum vigyorogva nagyjából egy óra múlva, majd diadalittasan lecsapja a jegyzeteimet az asztalomra. Hatalmas sóhajtásban török ki a hír hallatára, és ahogy tudatosulnak bennem a hallottak, úgy önt el egy hatalmas fáradtsághullám, úgyhogy gondolkodás nélkül az ágyamba zuhanok. Az elmúlt órában fel-alá járkáltam a szobámban, miközben Cal kérdezgette a fogalmakat, én pedig válaszoltam. Gyorsabban ment, mint gondoltam volna, és sokkal jobb móka is volt, mintha csak egyedül kellett volna gubbasztanom a papírok felett. Mellesleg azért néha jól esett a fiú dicséreteit hallani, és nem utolsó sorban jót szórakoztam az arckifejezéseinek széles skáláján.

- Ó, hála az égnek! Már nem bírtam volna sokáig – dünnyögöm a fejemet a párnámba fúrva, miközben érzem, hogy a szemeim már nem sokáig bírják, csak percek kérdése, és elalszom. Barátom jelenléte miatt azonban nyitva tartom őket, és nem is bánom, ugyanis olyan ezer wattos mosolyt küld felém, hogy rögtön széles mosoly terül el az én arcomon is.

- Hogy az én csajom milyen okos! – csapja össze a tenyerét büszkén, majd leül mellém, hátát az ágytámlának támasztva. Én felküzdöm magam mellé, és befészkelem magam ölelő karjai közé, így fejemet pont kényelemesen a mellkasán tudom pihentetni. Megnyugtat, ahogy hallom szívének ütemes dobogását, és nem is figyelek másra, csak erre a hangra. Két külön töltött hónap után újra azt érezni, hogy itt van, testben és lélekben, és szívünk egy ütemre ver, olyan, mintha egy kicsit magamra találtam volna. Mintha egy kicsit még jobban otthon lennék, hiszen bár megtaláltam azt a helyet, amit az otthonomnak nevezhetek, megtaláltam azt a személyt is, akivel bárhol vagyok, otthon vagyok.

Calummal nagyon sokat változott a kapcsolatunk az elmúlt fél év alatt, sokkal több megpróbáltatáson és kihíváson mentünk keresztül, mint előtte, de sikerült őket együtt legyőznünk. Én állítom, hogy ennek a kulcsa az volt, hogy ketten oldottuk meg ezeket, és nem külön-külön, emellett pedig mindig őszinték voltunk egymással. Nem kételkedtem hát a fiú hűségében, ha egyszer azt mondta, hogy az újságcikkben lévő lány csak egy rajongó volt, viszont ő sem mászott a falra, ha meglátott, ahogy egy évfolyamtársammal beszélgettem az egyetemről kijövet. Igaz, nem is fülig érő mosollyal várt, de leküzdötte a féltékenységét, miután biztosítottam afelől, hogy én soha, senkire nem cserélném le. Kinek kell más, ha van egy olyan rendkívül türelmes, lelkes, mindig energikus, pimasz, gyerekes, beszédes, vicces és imádnivaló fiúja, mint Calum? Nekem nem, és ezt a mögöttünk lévő fél év nem is bizonyíthatná jobban.

- Nem akartalak ám feltartani, csak gondoltam, átugrok hozzád, és úgy látom, azért hasznomat vetted, úgyhogy akkor nem gond, ugye? – kérdezi Cal lepillantva rám, mire felnevetek. Hogy lehet még ő ilyenkor is ennyire figyelmes?

- Hidd el, sokkal jobb volt így tanulni, mint egyedül – bizonygatom mosolyogva, miközben figyelem mogyoróbarna szempárjának vidám csillogását. Olyan megnyugtató mellette lenni, és rájöttem már, hogyha ő itt van velem, akkor én is sokkal könnyebben tudom elengedni magam, mint társaságban. Neki nem kell megfelelnem, nála nem kell megválogatnom a szavaimat, témáimat, egyszerűen csak önmagam lehetek, és azt teszek, amit szeretnék. Idő kellett, míg én is rájöttem erre, de ahogy ő kezdte lerombolni a falaimat, be kellett ismernem, hogy neki semmit nem kell bizonyítanom, mert ő azt az Amabelt kedveli, aki valóban én vagyok, és nem a Clementine által kitalált jókislányt.

- Akkor jó! Aztán szorítok neked holnap – ígéri bólogatva, majd megböki az orrom hegyét, ami az elmúlt időben szokásává vált, ha valamiről biztosítani akart, így most sem húzódok el előle – Mondanám, hogy odaadom az agyamat, hogy segítsen a vizsgákon, de hidd el, nem sokra mennél vele. Legfeljebb megismernéd a piszkos gondolataimat, de több hasznod nem lenne belőle – komolytalankodik nevetve, és vidám hangja képes még ilyen késői órán is fent tartani. Már este kilenc körül járhatunk, de Anne és apa még mindig nem jöttek haza, úgyhogy gondolom, jól szórakoznak, de nem is igazán bánom. Nem mintha elleneznének, hogy Calum néha itt tölti az éjszakát, de attól függetlenül nem akarok magyarázkodni előttük, és persze a fiút sem szeretném máris hazaküldeni. Túl sokat volt távol, és túl régóta lehettünk így ketten együtt ahhoz, hogy most már elengedjem.

- Itt maradsz estére? – kérdezem elővéve a legaranyosabb kiskutya szemeimet, mert biztosra akarom venni, hogy itt marad mellettem, és szívének dobogására aludhatok el.

- Ha szeretnéd – válaszolja komolyan, ugyanakkor kíváncsian összevonja a szemöldökét, bár szerintem tudja a válaszomat.

- Igen, szeretném – jelentem ki határozottan, ő pedig még jobban magához szorít, erős karjainak ölelésébe zár, és halkan, lassan énekelni kezdi nekem az egyik dalt, amit az ázsiai turnén kezdett el írni. Hallgatom mély, andalító baritonját, mellyel olyan beleérzéssel tud énekelni, hogy néha még nekem is új oldalát tudja megmutatni vele. Most is koncentrálok mindenre, amit énekel, de mégis csukódni kezdenek a szemeim, és lassan, lassan, de mégis átadom magam az álom világának. Viszont nincs is jobb érzés, mint elaludni a fiú mellett, akit szeretek, és az ő szívének ütemes dobogását és hangjának lágy ívelését hallgatom.

I built you a house from a broken home

Hey-ho, Aussies!

Nem gondoltátok volna, hogy hozok egy bejegyzést még az új év előtt, ugye? :) Nem hibáztathatlak titeket, ha ezt gondoltátok, de most egy olyan novellával érkezem, amelyet FantasyGirl játékára írtam. A lényeg az volt, hogy FantasyGirl eddigi történeteihez lehetett novellát írni, de bármilyen stílusban és bármilyen formában, tehát lehetett mixelni más történetekkel, sorozatokkal, filmekkel, és nem kellett minden szereplőt felhasználni. Én odáig vagyok a bloggerina írásaiért, és olvasom is őket, úgyhogy nem volt kérdés, hogy írok -e novellát. A szösszenetem a Be loved by you két szereplőjéhez kapcsolódik, de azt majd a novellában megtudjátok, hogy pontosan kikhez. ;P És képzeljétek, a novellám 1. helyezést ért el, de mindenképpen ajánlom, hogy nézzétek meg másik versenytársam, szerencsendio írását is, illetve a játékról még bővebben olvashattok FantasyGirl oldalán. Ha szántok olvasásra időt, akkor megköszönöm, és remélem, hogy továbbra is jól telik a szünetetek. :) Ó, és ha nem jelentkeznék, akkor előre is boldog, sikerekben, nevetésekben, élményekben, szerencsében gazdag újévet, vigyázzatok magatokra! <3

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

I built you a house from a broken home

I.

2013. october 15th

where do broken hearts go

„Counted all my mistakes and there’s only one
Standing up on a list of the things I’ve done
All the rest of my crimes don’t come close
To the look on your face when I let you go”

Egy barna lobonc vágtatott előre a tömegben, de olyan határozottsággal, mintha csak háborúzni indult volna. De nem, háborúról szó sem volt, csak éppen hazafelé igyekezett egy fárasztó egyetemi nappal a háta mögött, ami után már másra sem vágyott, csak arra, hogy vehessen egy forró fürdőt, körülpakolja magát gyertyákkal, és ellazulhasson néhány röpke perc erejéig. Az egyetem nem volt piskóta, és a szakán elég sokan szerettek volna kimagasló eredményt elérni, de inkább szószátyár jellemükkel, mint valódi tehetségükkel, viszont a jegyek sem mindig ugyanazt az eredményt adták vissza, mint, amit ő szeretett volna. Ilyen az élet – mondogatná neki az édesanyja, ha egyáltalán beszélne vele, és nem lenne megsértődve azon, hogy nem jogász akart lenni, mint a családban addig mindegyik testvére: a sármos és jó humorú Greg, a visszafogott, de mindig tisztelettudó Tom, vagy éppen a sikeres és megnyerő Mr. Rovanon, azaz a saját édesapja. Mindig is ő volt a fekete bárány a családjában: a gyerekek közül ő volt az egyetlen lány, emellett vagány és nemtörődöm stílusával is kilógott a Rovanon mintagyerekek közül, de mit számított az már? Ő boldogan élte mindennapjait, és ezt a boldogságot nem a családjának köszönhette.

A sarki zöldséges útba ejtése után mosolyogva baktatott a Charing Cross Roadon, miközben magába szippantotta az ősz tényleges beköszöntét jelző avar illatát, amihez hozzákeveredett a The Cambridge Pub teraszáról érkező dohányszag, és a Gaby’s Deliből áradó frissen sülő ételek illata. Szeretett London ezen részén lakni, hiszen közel volt a belvároshoz, ami azt jelentette, hogy gyorsan el tudott jutni az egyetemig, és barátja munkahelye is csak néhány saroknyira volt, de mégsem kellett esténként a nagy forgalom vagy a hangos szomszédok miatt panaszkodnia. Csak mennyi időbe telt, mire megegyeztek, hogy hová költöznek, és egyáltalán, hogy költöznek –e! Ugyanis a pasija nem éppen a romantikus típust képviselte, sokkal inkább az a haveros, kibeszélős srác volt, de egyik este, amikor dupla randijuk volt a lány legjobb barátnőjével, Lilyvel, és annak barátjával, Lily csak úgy vállvonogatva megkérdezte, hogy gondolkoztak –e már ezen a témán. A hatás várható volt: míg ő csak tátott száját próbálta a kezei mögé rejteni, addig pasija nem is tudta volna türtőztetni magát, szemét ugyanis annyira tágra nyitotta, hogy az asztalnál ülők már azt hitték, hogy a szemgolyója ki fog esni. A randi után mégis meglökte a vállát, és azt mondta: „Hé, azért nem volt olyan rossz felvetés az az összeköltözés.” Nemesen, egyszerűen és lazán rákérdezett, mint mindig. Tőle nem is lehetett volna másra számítani.

- Megjöttem! – kiáltotta vidáman, de kissé fáradtan Elizabeth, miközben az ajtó zárjával babrált, ugyanis az albérletnek csak annyi hibája volt, hogy egy jó erőset kellett lökni az ajtón, hogy egyáltalán visszacsússzon a helyére, és be lehessen zárni.

- Halihó! – kurjantotta vissza egy rekedtes hang a konyha felől, mire a lány felvette azt a „tudom, hogy már megint készül valamire, de fogalmam sincsen, hogy mire” mosolyt, majd visszakiáltotta a fiúnak:

- Igazán megcsinálhatnád már ezt az ajtót! Nem vagyok én bodybuilder, hogy mindig harcot vívjak vele – babrált a kulcsokkal, miután sikeresen megnyerte a csatát, és egy nagyobbacskát rúgott az ajtóba, ami végül nyikorogva megadta magát.

- Mi vagyok én? Ezermester? – nevetett fel a másik, és már hanglejtéséből is lehetett hallani, hogy szórakoztatja a helyzet.

- Te vagy az úr a háznál, az ilyen a te dolgod – vágott vissza Beth is vigyorogva, miközben levette kabátját, helyére rakta a kulcsait, és lerúgta cipőjét a többi mellé. Hát, igen, a cipőgyűjteménynek még nem volt hely, ugyanis elfelejtettek tartót venni, így az egész úgy nézett ki, mint a tornaórás gyerekek lábbelijei, amikkel nem mehetnek be a terembe, így kint kell hagyniuk őket egy kupacon.

- A főzés viszont a te dolgod lenne, mégis én csinálom – folytatta a srác pimaszul, és fogadni mert volna, hogy közben vigyorog. Már hátulról, laza tartásával, széles vállaival, és kidolgozott testével is jól nézett ki, a lány akár egész álló nap tudta volna stírölni a falnak dőlve, de inkább beljebb merészkedett a konyhába, ahol barátja sürgölődött egy sercegő serpenyő mellett.

- Ma te vagy a soros – emlékeztette oldalra döntött fejjel, hogy a fiúra pillantson, aki egy gyors puszit nyomott az arcára, mielőtt megfordította volna a palacsintát. Hölgyeim és uraim, Austin Davis a konyhában sürgött-forgott! Ki hitte volna róla még egy évvel azelőtt, hogy ilyenre képes? Beth imádta őt így nézni, ahogy magára rántotta kötényét – mert tavaly karácsonyra kapott tőle egy „The Boss” feliratú kötényt -, és ide-oda császkált a helyiségben, bár néha összetört tányérokat, elégetett ételeket, kiöntögetett dolgokat, de attól még próbálkozott, és egyre jobb lett.

Austin persze nem bírta kivárni, míg minden palacsinta kész lesz, lejjebb vette a lángot, barátnője felé fordult, szorosan magához húzta, és hevesen megcsókolta. A lány olvadozott ezekben a pillanatokban, mindig feltöltötték melegséggel és boldogsággal, és a fiú volt, aki mellett reggelente mosolyogva tudott felkelni. Bár nem volt minden tündérmeseszerű, hiszen ők is veszekedtek, nem is keveset, de ezek mindig béküléssel zárultak. Legtöbbször az jött szóba, hogy Austin miért marad olyan sokáig este a Hell’s Angelben vagy, hogy Beth miért nem tud több időt vele tölteni, mert mindig csak a tankönyveit bújja. Aztán jött a költözés, az együttélés problémái, de miután ezek is lecsendesedtek akár egy frissítő, nyári vihar, még szenvedélyesebb lett a kapcsolatuk.

A lány kénytelen volt belemosolyogni a csókba, ugyanis hallotta a serpenyő túlságosan heves sercegését, és érezte az égett szagot, úgyhogy hátrább lépett, és a tűzhely felé mutatott:

- El fog égni a vacsora, ha nem vigyázol – cukkolta vigyorogva, miközben figyelte, ahogy a fiú beletúr a hajába, és szemforgatva, de mégis mosolyogva visszafordul a palacsinták felé. A jelenet Elizabeth számára is aranyos volt, és már ő is azt hitte, hogy megúszhatnak egy hónapot veszekedés nélkül.

- Elmegyek fürödni, de nem kell megvárnod a vacsival, lehet, hogy sokáig áztatom magam a vízben – jelentette ki pasija felé pillantgatva, mikor hirtelen elöntötte a fáradtság. Már reggel hatkor talpon volt, hogy beindítson egy mosást, majd készítsen kettejüknek reggelit, aztán indult az egyetemre, és este hétig órája volt, úgyhogy addig nem menekülhetett a tanulás elől.

- A héten egyszer sem tudtunk együtt vacsorázni – jegyezte meg dünnyögve Austin, és miután átfordított egy újabb palacsintát, barátnőjére szegezte a tekintetét. Beth csak csalódottságot és tehetetlenséget tudott kiolvasni belőle, és neki is fájt, hogy így látta őt, ezért sóhajtva magyarázkodni kezdett:

- Tudom, sajnálom. Csak az egyetem miatt van minden…

- Persze, már megint az egyetem – horkant fel a szőke srác gúnyosan, és a lányban ettől felment a pumpa. Nem értette, hogy mi a srác baja: ő tanult, barátja dolgozott, és bár nem tudtak minden egyes órát együtt tölteni, mint a középiskolás szerelmesek, azért a hétvége még mindig ott volt… ha Austin nem ment be dolgozni.

- Ha jártál volna egyetemre, tudnád, hogy mivel jár – vágott vissza a műsorvezetőnek készülő lány, aki már nagyon unta ezt a témát. A londoni Filmművészeti egyetem nem arról volt híres, hogy minden diákja átmegy a vizsgákon, és keményen kellett harcolnia azért, hogy a legjobbak között lehessen, és minden zh-ja jól sikerüljön. Ő ezt akarta, sosem tudott volna alábbadni, de hát ezt a fiú nem érthette.

- Rühelltem az egyetemet, azért is hagytam ott. Lehet, hogy neked is azt kellene tenned – válaszolta a lehető legnagyobb koncentrációt fektetve abba, hogy egy kört sikerüljön formáznia a serpenyőbe csöpögtetett masszából. Az ég szerelmére, miért nem tudott már ránézni? -  Nem vetted észre, hogy alig vagy itthon, és akkor is a tankönyveidet bújod?

- Ezt már ezerszer megbeszéltük! – fakadt ki Beth még hevesebben, mint szokott, és bár Lily mindig azt mondta neki, hogy soha nem látta még, hogy pasi miatt felhúzta volna magát, most éppen azt csinálta. Veszekedtek már előtte is, hát persze, de ez más volt. Már megint ugyanarról beszélgettek, és úgy tűnt, hogy mindkettejüket ugyanaz a tüske nyomja hónapok óta, mert soha nem tudnak igazán dűlőre jutni – És azt is, hogy te pedig bejárkálsz este is a bárba, hogy dolgozz, míg én itthon várok rád, és a nap többi részében csak lustálkodsz. Még azt a szerencsétlen ajtót sem tudtad megcsinálni, pedig már legalább egy hónapja kérlek rá! Nem igaz, hogy nem tudsz soha normálisan arra figyelni, amit kérek tőled! – emelte fel a hangját határozottan, de nem remegett, nem vert hevesebben a szíve, hanem teljesen nyugodt volt.

Ez ijesztette meg őt a legjobban: mintha már elmúlt volna a kezdeti szenvedély a kapcsolatukban, és mindketten érezték, hogy ez nem jó, csak azt szerették volna mutatni, és amikor veszekedésre került sor, kiengedtek mindent, ami bennük volt, és hagyták, hogy eméssze a másikat. Ő is úgy érezte, hogy ezzel egy hatalmas lufi eresztett ki benne, mert annyi ideig tárolta magában ezeket a gondolatokat, hogy azt is sikerült elhitetnie magával, hogy minden rendben van. De nem volt, csak már az egyéb gondok mellett nem akart azzal is szembesülni, hogy a suliból hazaérve sem fogadja minden tökéletesen. A bajt csak az jelentette, hogy tudta, ebben mindketten ugyanannyira hibásak. Ha még csak egyikükről lett volna szó, akkor még talán ki tudták volna küszöbölni a problémákat, de így, hogy mindketten tettek azért, hogy veszekedésre kerüljön sor, és nem akartak áldozatot hozni a kapcsolatukért, szinte felesleges volt újra és újra ugyanazon vitatkozni. Csak milyen szépen indult ez a nap is, és most mi lett belőle!

- Most komolyan? – háborodott fel Austin a tökéletes felzselézett hajába túrva, és csak úgy sütött a hangjából a harag. Végre elzárta a tűzhelyet, a lány felé fordult, és úgy folytatta: - Egy ajtó miatt kiabálsz velem?

- Nem csak arról az ajtóról van szó! Elegem van abból, hogy itt vagy egész nap, de nekem kell mosnom, takarítanom, összeszednem a szennyesedet, vasalnom, és játszanom a tündéri barátnődet, míg te hajnalban esel haza, és ki tudja, milyen lányokkal mulatod az idődet! – csúszott ki a száján, amit mindig is félt megosztani a sráccal, mert rettegett attól, hogy beigazolódik a gyanúja.

Már abban a három hétben, amíg kimenőt kapott az indiai gyakornoki munkájából, már abban is megtapasztalta, hogy a fiú milyen közvetlenül tud viselkedni a gyengébbik nem képviselőivel. Neki hízelgett, hogy egy olyan sármos és laza srác, mint amilyen Austin volt, elkezdett beszélgetni vele, és Kathleen és Bill esküvője után is találkozgattak, és mivel akkor azt vallotta, hogy Indiában úgy sincsenek jó pasik, egy ideig hagyta is magát. Csak aztán rájött, mi lesz a három hét lepergése után: elválnak útjaik, és ő nem akar egy távkapcsolatot fenntartani, ha úgy is tudja, hogy közben Austin bármelyik másik lányt megkaphatja. Aztán mégis, mikor nyár végén visszajött, hogy folytathassa az egyetemet, már egy párként jelentek meg a One Direction-ös fiúk életrajzi filmjének premiervetítésén, ahová Lily hívta meg őt, mert túlságosan is hiányzott neki a fiú, míg távol volt. Nem tudta kiverni a fejéből őt, a szőke kobakját, az ezer wattos mosolyát vagy éppen tengerkék szemének vidám csillogását. Ott hagyta őt Londonban, és nem a honvágy húzta őt haza, hanem a fiú.

- Á, remek! Most már azt is a fejemhez akarod vágni, hogy hűtlen vagyok? – rángatta vissza a gondolataiból barátja kemény hangja, amiben semmi gyengédség vagy megbánás nem volt – Hát, tudod mit? Lehet, hogy meg kellett volna tennem, tudod, félrelépni, ha már egyszer úgysem lehetsz az enyém. Csak akkor nem tudom, most minek is veszekedünk erről, ha már a kezdetek kezdetén tudhattuk volna, hogy neked mindig is fontosabb lesz az egyetem, mint én – kiabálta magából kikelve a fiú, és hangja megremegett az utolsó mondat végére. Beth tudta, hogy ez nem igaz, hiszen Austin volt az első srác az életében, akit még a tanulásnál is többre tartott, de hogyan bizonyíthatta volna ezt neki, ha mindketten ugyanannyira hibásak voltak?

Néhány másodpercig csak lebegett közöttük a mondat. Csend volt, néma csend. A lány látta, hogy a másik már szólásra akarja nyitni a száját, de ő helyette cselekedett, pedig nem akart. A szívébe mintha ezernyi kést szúrtak volna, amit jól megforgattak benne, és hagyták, hogy elvérezzen. Ő nem akarta ezt, nem akart újabb szívtörést, és talán erre már akkor gondolnia kellett volna, amikor visszajött Indiából. Most úgy érezte magát, mint egy eldobott játékbaba: egy ideig boldogan fogadták, aztán mégis megunták, és most az utcára akarták dobni.

Elizabeth nagyot nyelt, lehunyta a szemét, majd lábai automatikusan megindultak. Nem nézett újra a fiúra, és elengedte a füle mellett a kiabálásokat, csak ment és ment. Szinte könnyűnek tűnt kivágni azt a szerencsétlen ajtót, majd becsapni maga mögött. Az ajtó csattanásának visszhangja még másodpercekig kongott az üres folyosón. Aztán betöltötte a hirtelen beállt csendet egy addig ismeretlen hang: a lányból feltörő zokogás hangja. Pedig ő megígérte, megígérte, hogy nem fog fiúk miatt sírni! És most, most mégis engedett a könnyeknek, hagyta, hogy elhomályosítsák a látását, miközben egyre messzebb és egyre messzebb került az addig otthonának nevezett albérlettől. Menekült, futott, zihált, levegőért kapkodott, nem nézett hátra, de közben nem tudta kiűzni a fejéből azt a kérdést, hogy lehet –e egy törött szív újra olyan, mint régen? Lesz, aki újra összeragasztja neki? És ha nem, akkor a törött szívek vajon hová kerülnek?

II.

2017. may 22th

how to fix up a heart that you let down

„I've never had the words to say
But now I'm asking you to stay
For a little while inside my arms
And as you close your eyes tonight
I pray that you will see the light
That's shining from the stars above”

Magányosnak lenni nehéz. De amikor tudod, hogy valahol a világban ott van az az ember, aki képes volt téged boldoggá tenni, aki képes volt megmosolyogtatni minden rossz dolog ellenére, és tudni, hogy ő nincs melletted, az még nehezebb. Elizabeth tudta ezt nagyon jól, és ahogy nézte fenn a csillagokat, miközben a szálloda udvarának gyepén feküdt, újra ráébredt, milyen szerencsés, hogy mégsem kell így leélnie az életét. Magányban, mindig a napokat számolva a szakítás óta, akaratlanul is zokogva minden sírós, romantikus filmen. Nem, az csak egy átmeneti állapot volt. Most nem is lehetett volna boldogabb, jelenlegi barátja ugyanis idehozta Edinburghba, kedvenc városába, hogy együtt töltsék ezt a szép májusi hétvégét, és nem is lehetett volna hálásabb a sorsnak, hogy minden úgy alakult, ahogy.

- Még mindig nem tudtad lecsalogatni a csillagokat? – tudakolta vidáman egy ismerős hang a háta mögül, mire feljebb ült, megtámaszkodott az alkarján, és úgy várt vigyorgó barátjára, aki puszit nyomott az arcára, és letelepedett mellé.

- Nem, még mindig nem – ismerte be újra felpillantva, és hagyta, hogy a nyugodtság érzése rátelepedjen a szívére. Tudta, hogy van jövője ennek a kapcsolatban, és emiatt biztonságban érezte magát. Nem akart újra beleugorni egy szerelembe, aminek tudta, hogy csak fájdalom lesz a vége, valami biztosabbra vágyott, valami maradandóra.

- Nos – köszörülte meg a torkát mellette a fiatalember, aki ismertségük ideje alatt jelentősen megkomolyodott, de azért megtartotta jellemző vonásait – tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, de most arra kérlek, hogy maradj, és hallgass meg, amíg nem végzek – folytatta komolyan, és szemében megcsillantak az esti csillagok tükörképei. Szőke fürtjei szabályosan el voltak fésülve, és sütött róla, hogy valami fontosat szeretne mondani.

- Valami baj van? – kérdezte Beth a biztonság kedvéért, hiszen ismerte már ezt a pillantást. Megmozdult benne valami, hogy mi van, ha most lesz vége mindennek? Ha kijelenti neki, hogy mással akarja leélni az életét? Ha veszekedni akar, mert valami rosszat tett? Ha itt akarja őt hagyni?

- Nem, dehogyis – csóválta a fejét apró mosollyal, majd mintha megerősítést várna a csillagoktól, rájuk pillantott, és nekik szentelve a figyelmét kezdett el beszélni – Amikor újra rád találtam, összetörték a szívedet. Összetörtem, és nem tudtam, hogy hogyan rakhatnám helyre. Azt hittem, elszúrtam az egészet, és elcsesztem a legjobb dolgot az életemben – ejtette ki a szavakat komolyan, minden gúny vagy szórakozás nélkül, és az emlék hatására nemcsak ő, de a lány is nagyot nyelt.

Tudta, hogyan érezte magát a legnagyobb veszekedésük napján, az utána lévő napon, és azon az öt borzalmas napon, amíg Austin nem kereste meg újra. Már hiányzott neki a fiú, és nemcsak a rekedtes hangja, az önelégült vigyora, a játékos kacsintásai, hanem az is, hogy nem sertepertélt a konyhában, nem keltette fel reggel, és nem kellett ki után felszednie a szennyest. Bármennyire is dühös volt azon az októberi napon, a következőkön már szinte elpárolgott az, ami benne volt. Bár mindkét félnek igaza volt, sikerült nyugodtan megbeszélniük a dolgot, és utána mindketten igyekeztek javítani saját hibáikon. Ez persze lassú és türelmet igénylő feladat volt, hiszen azt mondják, az az igazi szerelem, amelyben nem változtatják meg a felek a másikat, de ő azt vallotta, hogy a hosszú kapcsolat titka az, hogy igenis változnak az emberek szerelmük mellett, de csak a jó irányba. Megtanulnak áldozatokat hozni, a saját magukra fordított időt is a másiknak szentelni, néha kompromisszumot kötni, meghallgatni szerelmüket, bármennyire is fáradtak már ők is, és ha betegek, akkor az ágyuk mellett lenni, segíteni őket, támogatni a nehéz időkben. A mögöttük álló négy évben már mindenféle megpróbáltatás érte őket a munkahely elvesztésének lehetőségétől balesetekig, de ők nem adták fel a küzdelmet. Ők harcoltak a kapcsolatukért, és ezért lehettek ma is itt, ketten, együtt.

- De nem tetted – kotyogta közbe a lány, mert muszáj volt valamivel megtörnie a feszült pillanatot, és csibészsége a másik arcára is mosolyt csalt.

- Azóta sem tudsz leszokni róla, hogy ne beszélj bele abba, amit mondok, de tudod, hogy ezt is imádom benned. Rájöttem, hogy nem lehetek tökéletes pasi, bár látod, nagyon igyekszem – kacsintott vidáman Beth-re, aki csak mosolyogni tudott, és ilyenkor mindig belegondolt, mennyire bírja, hogy Austin még mindig nem vedlette le 22 éves énjét, legalábbis nem teljesen. Az igaz, hogy felelősségteljesebb lett, és miután elvégzett egy képzést, saját éttermet nyitott, és jobban beosztotta az idejét, így a Capital FM-nél dolgozó műsorvezető barátnőjével jól össze tudták egyeztetni a programjaikat, és egymásra is jutott idejük, nemcsak a munkára. És ez volt az a biztonság, amit ő várt egy kapcsolattól, és nem kellett hozzá más férfit találnia, csak újra átbeszélni a dolgokat – És te sem lehetsz tökéletes, de hát a tökéletlenek párosából mindig valami jó sül ki, erre vagyunk mi az élő példa. Na, de azért komolyabbra véve a szót! – köszörülte meg torkát a szőke hajú srác, aki azóta arról sem szokott le, hogy negyedórákat töltsön sérója reggeli igazgatásával, vagy aznapi ruhája kiválasztásával, és bár volt ebből gond a reggeli készülődésnél, hiszen csak egy fürdőszoba volt a lakásukban, és egyetlen tükör, de végül mégis megoldották ezt. Persze nemcsak az a lényeg az egészben, hogy vettek még egy tükröt, hanem az is, hogy megoldották a fennálló helyzetet.

Ó, hogy mi minden történt abban az elmúlt négy évben! Nehéz lenne mindent felsorolni, de ahogy magukra találtak, úgy élvezték egyre jobban a kapcsolatukat is, és egymás társaságát. Beth még mindig imádott vásárolni járni, Austin pedig kiállításokra és baseball meccsekre, de mivel ezeket jobb volt közösen csinálni, hát ők megtették! Persze nemcsak saját szokásaikat tartották meg, hanem újakat is teremtettek: szombaton hetente váltották a takarító szerepet, míg vasárnap közösen mentek bevásárolni. Míg Austin sütött, addig Beth megterített és mosogatott, vagy éppen fordítva. Az esti filmnézések mindig a távirányító csatájával zárultak, de talán ez volt az egyetlen dolog, amiben még mindig képesek voltak civakodni. Persze olykor-olykor felemelték a hangjukat ők is, de miután mindketten tettek éppen annyit ezért a szerelemért, hogy a másik is jól érezze magát ebben a kapcsolatban, nem volt nagyon miről vitatkozni. És ekkor már tudták ők is, hogy felnőttek, és olyan kapcsolatra találtak, ami biztos talajban gyökerezik.

- Már négy éve együtt vagyunk, és tudom, hogy nem hangoztattam sokszor, sőt általában elviccelem a dolgokat, de hálás vagyok ezért a négy évért – vallotta be a srác, és a lány szinte hátrahőkölt ettől a kijelentéstől. Ami nem változott meg a Davis fiúban, az az, hogy még mindig nem volt a szavak embere, és romantikus típussá sem nőtte ki magát, de évente néhány alkalommal legalább ilyenek is kicsúsztak a száján. Legtöbbször persze csak megismerkedésük évfordulóján vagy a szentimentális karácsonyi estéken, de a lánynak ennyi is elég volt, mert akkor ezeket az apró megjegyzéseket mindig elraktározta a szívében, és jobban tudta őket értékelni, mintha minden nap hallaná őket.

- Nem akarom, hogy még egyszer összetörve lássalak, hiszen rájöttem, hogyan rakjak helyre egy olyan szívet, amelyet cserbenhagytam, és nem akarom ezt megismételni. Úgyhogy szeretném ezt alá is támasztani valamivel – kezdte gyengéden, türelmes hangon, miközben a zsebéből elővett egy dobozkát. Beth szíve nagyot dobbant, és úgy elkezdett dörömbölni, hogy azt hitte, majd’ kiugrik a helyéről. Eljátszogatott már ő a házasság gondolatával, de úgy hitte, hogy Austinnak kell megtennie az első lépést, és az, hogy a dobozban egy gyönyörű gyűrű pihent, valószínű annak számított – Elizabeth Rovanon… - kezdte egy nagy sóhaj után, majd bizonytalanul összeráncolta a homlokát – Ugye nincsen középső neved?

- Nincs – nyögte ki kicsit kuncogva a lány az ideges pasijára pillantva, aki úgy tűnt, még mindig próbálja megkeresni a megfelelő szavakat. Végül mégiscsak, néhány elnyújtott másodperc után folytatta:

 – … hozzám jönnél feleségül? – kérdezte hangosan, érthetően és gyengéden, mire Beth a szája elé kapta a kezét. Most, hogy hallotta a mondatot, nem akart hinni a fülének, és szíve össze-vissza kalimpálni kezdett, a vér egyre jobban zubogott az ereiben, és olyan melegséghullám járta át, hogy rögtön a fiú nyakába borult, miközben kicsattanó örömmel válaszolt:

- Igen, ezer örömmel – lelkendezett vidáman, és mivel rögtön Austin karjaiba vetette magát, a fiúnak figyelmeztetnie kellett, hogy még nála vannak a gyűrűk. Úgy érezte, hogy ő a világ legeslegboldogabb embere, amikor ujjára került az ékszer, és utána már tényleg nem bírt magával, megragadta a fiú pólóját, magához húzta és hosszan csókolta. Volt már mindenfajta csókjuk, de ez most megint valami más volt, valami különleges, ami valami új kezdetét jelentette.

- De ha a férjem leszel, megígéred, hogy a cipőidet nem hagyod a nappaliban? – kérdezte viccelődve a lány, mire a fiú eleresztett egy nagy, megkönnyebbült nevetést, és úgy felelte:

- És te, hogy nem kritizálod a főztömet? – vonta fel a szemöldökét, ami játékos ívben kunkorodott, és úgy nézett le – hát, igen, végre kimondhatta – menyasszonyára, aki fejcsóválva válaszolt:

- Azt nem ígérhetem – vigyorgott, mint akit fejbe vágtak, de ha ő volt a világ legboldogabb embere a világ legédesebb srácával, és éppen most kérték meg a kezét, mi mást várhattak volna tőle? Igen, az évek alatt rájött, hogy egyikük sem tökéletes, és bizony néha veszekedésre is sor került, de az igazi boldogságot mégiscsak a fiú jelentette a számára. Nem tudta, milyen biológiai magyarázata van annak, hogy akárhányszor Austinra nézett, mindig melegség öntötte el, a fiú mosolyaira mindig mosoly kúszott az ő arcára is, és még mindig képes volt beleborzongani barátja meleg érintésébe, bármennyire is megszokott mozdulat volt már ez, de ő tudta, hogy fülig volt szerelmes volt Austin Davisbe, és nem tudta volna elképzelni, hogy ne az ő rekedtes hangjára vagy meleg csókjaira kelljen reggelente, ne az ő kezét fogja a karácsonyfa alatt, és ne hozzá bújjon esténként, mikor filmet néznek. Tudta, hogy a házasság sem egyszerű dolog, és hogy nem is lesz könnyű menet, de ha Austin mellette volt, hogy összeszedje és újra a helyére rakja összetört darabjait, akkor már nem félt semmitől.

III.

2033. september 1st

still feel the same around you

„When I’m fat and old and my kids think I’m a joke
Cause the stories that I told, I tell again and again
I can count on you after all we got up to
Cause I know that you truly understand”

- Apa, utálom ezt a számot! Nem kapcsolhatnánk ki? – háborodik fel egy vékonyka hang a hátsó ülésről, és mikor Beth hátrafordult, egy durcás, pirospozsgás, kis arcot látott, és annak morcos tulajdonosát, aki karba tett kézzel várta a reagálást.

- Én viszont szeretem! – szólalt meg mellette egy copfos kislány, és hangjából csak úgy sütött a düh. Összeráncolt homlokkal testvére felé fordult, aki bár négy évvel idősebb volt nála, nem tudta megfélemlíteni húgát, aki gúnyosan hozzátette: - Tegnap nekem kellett elviselnem, hogy mit hallgattunk, most te is megtehetnéd! – vágta a másik fejéhez, aki erre kisgyerekhez illően kinyújtotta a nyelvét, és bár a jelenet jobban illett két kamaszhoz, az, hogy egy hat-és egy tízéves kisgyerek ezen veszekedett, inkább aranyossá tette a jelenetet, mint komollyá.

- Így igaz, ma Emma a soros – bólogatott Beth mosolyogva, miközben betett egy újabb CD-t az autó lemezlejátszójába, és hamarosan felcsendültek a Do you wanna build a snowman? első sorai – Tegnap te választhattál zenét, ma ő. Ez így igazságos – próbálta lenyugtatni a kedélyeket, de tudta, hogy néha nagyon nehéz a gyerekekkel. Ők már átélték ezt a másik kettő poronttyal, a tizenöt éves Mayával és a tizenhárom éves Scottal, akik kistestvéreik mögött foglalták el az üléseiket, és tudták, hogy úgyis ki fognak békülni, és ezeket a pillanatokat fogják majd felemlegetni nekik évek múltán a családi összejöveteleken, és akkor majd csak mosolyogni fognak rajta.

- Do you wanna build a snowman? Come on, let’s go and play… - kezdte Emma azon a vékonyka hangján, amiről még annyira hallatszott, hogy kisgyerek. Ő volt a legbevalóbb a négy gyerek közül, már most vissza tudott szólni másoknak, és ebbe addig nem szóltak bele a szülők, amíg komoly gondok és nagy sértődések nem származtak belőle, de akkor is próbálták tanítgatni kislányukat, hogy ne olyan nyersen és harsányan közöljön mindent. Gyerekszáj, mondogatta Austin mindig vigyorogva, és csak meglökte a vállát, mondván, hogy ez a lány is kicsit az édesanyjára ütött.

Hát, igen, volt benne némi igazság, hiszen még kapcsolatuk elején, ha Beth-nek nem tetszett valami, ő is megmondta a véleményét, és - akkor még csak pasijának, ma már férjének - néha nehéz perceket okozott, amikor végig kellett hallgatnia a panaszkodásait. De ahogy jöttek a gyerekek, és tudatosult a Davis fiúban is, hogy apa lesz, nem lehetett rá panaszkodni. Négy gyerekükkel mintha csak második gyerekkorát élte volna meg, és bár már 43 éves volt, még mindig úgy viselkedett, mint egy tízéves. Mennyit tudtak erről beszélni Lilyvel, ugyanis Lou sem volt éppen az a felnőttes apuka típus, és bizony ebből jó beszélgetések kerekedtek! A lánnyal természetesen még mindig tartották a kapcsolatot, és ő különösen örült neki, hogy volt, aki segített, amikor megtudta, hogy terhes az első gyerekével, hiszen szüleivel azóta sem békült ki, így ők nem is tudtak róla, hogy unokáik lettek.

- Nem, nem, nem, nem! Nem hallak, látod, nem hallak! – tapasztotta le füleit kis kezeivel Ross, és ő kétségtelenül az édesapjára ütött. Laza volt, hanyag, szétszórta a cuccait, de legalább volt „elképzelése” a jövőről, hiszen ő már hat éves kora óta, mióta meghallotta azt a szót, hogy asztronauta, az szeretett volna lenni.

- I never see you anymore, come out the door… - csiripelte tovább Emma vidáman, töretlen lelkesedéssel, miközben szoknyácskája szélével babrált.

- Anya, nem szólnál már rájuk? Nem hallom tőlük az American idiotot – húzta ki egy pillanatra a fülesét a hátul helyet foglaló Scott, aki korához képest érettebb és komolyabb volt, és már tizenhárom évesen olyan zenei ízléssel rendelkezett, mint egy végzős diák. Apja után imádta a rockbandákat, de a punkot sem vetette el, két kistestvére legnagyobb „örömére”. Maya nem szólt ehhez semmit, mert ő is hallgatott ilyen zenét, de azért jobban szerette a lágyabb számokat, amikben talált valami mondanivalót, nem csak zúzást és kemény rockot, és ez is annyira hozzáillett. Ő volt ugyanis a család művésze: először csak írással foglalkozott, aztán kiderült, hogy a rajzoláshoz is jól értett, és hát apja szívesen segített neki egy-egy kép elkészítésében. Általában nyugodt, csendes lélek volt, szeretetett visszahúzódni a saját csigaházába, de imádta szüleit, és még tizenöt évesen is minden este jóéjt puszival köszönt el tőlük. Róla nem tudták pontosan eldönteni, melyikükre ütött, de megegyeztek benne, hogy kapott az egyik féltől is tulajdonságokat, és kapott a másik féltől is.

Ahogy Beth végignézett az autó hátsó ülésein helyet foglaló gyerekeiken, újra tudatosult benne, hogy mennyire megérte minden fájdalom, amit értük vállaltak. Azok a kilenc hónapok és fájdalmas, órákig tartó szülések, álmatlan éjszakák szinte eltörpültek amellett a boldogság mellett, amelyet egy-egy kedves „Szeretlek, anya” mondat, aranyos rajz, az első lépések, a könnyeket kicsalogató családi fogalmazások a sulis órákra, az éneklések a karácsonyfa alatt, a saját, kézzel készített kis ajándékaik szüleik számára, és az a megszámlálhatatlan sok kézfogás, ölelés és puszi jelentett, amelyeket az évek alatt kaptak tőlük. Nem volt egyszerű feladat szülőnek lenni, mert meg kellett találni az arany középutat minden téren, és próbálni jóra nevelni őket, de úgy, hogy ne érezzék magukat úgy, mintha burokban nőttek volna fel. Na, meg türelemre is rengetegszer volt szükségük, de mivel Austin mindig mellette volt, tényleg minden egyes hajnali felsírásnál, lehorzsolt térdnél, éjszakai apró-csetlő veszekedésnél, iskolai előadásnál, házi feladat írásnál, minden könnyebb volt.

- It’s like you’ve gone awaaaay – nyivákolta rettentően magas hangon Austin, miközben kezeivel dobolt a kormányon, és Emma tapsolva fogadta apja csatlakozását. Ross csak megforgatta szemeit a szülője gyerekes viselkedését látva, Scott beletörődve rakta vissza fülesét, és hevesen nyomkodni kezdte a hangosító gombot, de Maya arcán apró mosoly jelent meg, ahogy kinézett az ablakon, majd felcsendült az ő hangja is, és így a családi kórus négyfőssé alakult – apa, anya és két gyerekük boldogan énekelte tovább a dalt.

- Mekkora sláger volt ez még a mi időnkben is! – jegyezte meg nosztalgikusan Beth, és férje vigyorogva bólintott, miközben bevett egy éles kanyart.

- Anyátok rángatott el engem a moziba, amikor ezt játszották! Azt hiszem, akkor már egy éve voltunk együtt, de tisztán emlékszem, hogyan könyörögtél nekem, hogy menjek el veled, pedig már huszonévesek voltunk – pillantott feleségére, aki csillogó szemekkel nézett vissza rá.

- Én pedig arra is emlékszem, hogy rajtunk kívül még egy ovis csoport volt a moziteremben, és egy kislány melletted elsírta magát, és neked kellett megvigasztalnod – mosolygott továbbra is vidáman az édesanya, és ahogy felidézte az emlékeket, újra tudatosult benne, hogy milyen szerencsés, hogy egy ilyen fickó van mellette. Nem akarna visszapörgetni semmit, mert minden pont úgy volt jó, ahogy megtörtént.

- Jaj, ez annyira romantikus! – tapsikolt hátul Emma, és rájuk villantotta hatalmas, bájos mosolyát, amivel felfedte hiányos fogsorát. A szülők akaratlanul is összepillantottak, és elmosolyodtak lányuk örömét látva éppen, amikor megérkeztek az iskola előtti parkolóhoz. Austin már gyakorlottan leparkolt két autó közé, majd leállította a motort, és hátranézett gyerekeikre.

- Na, lurkók, várjuk már az új évet? – csapta össze a tenyerét izgatottan, mintha ő készülne első iskolai napjára, mire egybehangzó „nem” volt a válasz, de aztán egy lelkes sikítás kíséretében Emma válasza is utat tört magának, ami természetesen egy boldog „igen” volt.

- Jól van, a lényeg, hogy érezzétek jól magatokat, Emma, te pedig szerezz sok barátot – kacsintott első iskolai évét kezdő kislányára, aki össze-vissza mocorgott az ülésén az izgalomtól, majd a többieknek vigyorogva megjegyezte: - Ti pedig legyetek jók, de azért ne feledjétek, néha belefér egy kis csibészség – tette hozzá bujkáló mosollyal, mire felesége egy kérdő oldalpillantást küldött felé, amit Austin észre is vett, úgyhogy nevetve kijavította magát.

- Jól van, na! Csak anyátokkal ne halljunk semmi rosszat felőletek! – fűzte hozzá széles vigyorral, ami még mindig ugyanannyira sármossá tette őt, mint mikor csak randizni kezdtek. Van, ami sosem változik – Na, de most már sipirc! Ne késsetek el az első sulisi napotokról! – terelgette kifelé a gyerekeket, akik sorban kikászálódtak az autóból, hátukra vették táskájukat, míg Beth megigazgatta kék-fehér iskolai egyenruhájukat, bár ezt a fiúk inkább csak elhúzott szájjal tűrték.

- Szia, apu! – kezdte a búcsúzást Ross, mire édesapja az öklét nyújtotta neki, ő pedig hozzányomta a sajátját – Szia, anyu! – köszönt el Elizabeth-től is, akinek egy gyors puszit nyomott az arcára, majd következett a visszafogottabb Scott, aki csak elköszönt tőlük, majd Maya is elbúcsúzott egy-egy nagy öleléssel és puszival.

- Aztán nyugodtan szólj Ericnek, hogy idén is átjöhet hozzánk! – suttogta az édesanya bizalmasan lányának, aki erre csak elpirult, és kissé vörös fejjel elindult az iskola bejárata felé. Már csak Emma maradt ki, aki ugrándozva megállt édesapjánál, aki leguggolt, hogy egy szintben legyen vele, és a kislány egy cuppanós puszit nyomott az arcára. Édesanyja is csatlakozott hozzájuk, így mikor a copfos lány félve megkérdezte a következőt, újra össze tudtak pillantani:

- Szerintetek én is leszek olyan ügyes, mint a többiek? – nézett fel hatalmas, mélybarna szemeivel a szülőkre, ugyanis ezt legalább édesanyjától örökölte. Emma és Maya sötétbarna, hosszú hajú lányok voltak, gesztenyebarna szemmel, csakúgy, mint Beth, míg Ross és Scott inkább a szőkésbarna felé hajlottak, de mindkettejüknek gyönyörű égszínkék szeme volt, csakúgy, mint Austinnak.

- Biztos vagyok benne – mosolyodott el a nő, és férjére pillantott, aki ugyanolyan támogatóan és biztatóan hozzátette:

- Mivel az én lányom vagy, csakis az lehetsz – vigyorodott el, és ez jellemzően olyan Austinos megszólalás volt, ugyanis a férfi imádta a gyerekeit, és szerette azt hajtogatni, hogyha már ő az apjuk, akkor rossz emberek nem lehetnek.

A kislány aprócska, törékeny testével szorosan odabújt édesapjához, aki hosszan ölelgette, miközben olyan kifejezés jelent meg az arcán, amit felesége tudta, hogy soha nem fog elfelejteni. A nyugodtság, a boldogság és a büszkeség foglalt helyet arcán, és olyan szeretettelien nézett lánya után, mintha ő lenne számára a legjobb dolog a világon.

- Délután jövünk értetek – köszönt el tőle Elizabeth is, és keserédes mosollyal nézte Emmát, amint integetései után táncikálva, ugrándozva felpipiskedett az iskola hatalmas bejárati ajtajához, és belépett rajta.

- Nem hiszem el, hogy már ő is iskolás lett – vallotta be kicsit szomorúan, miközben letörölt egy apró könnycseppet az arcáról, hiszen olyan volt, mintha csak tegnap foghatta volna először a karjaiban. És most már hat éves volt, elkezdte az iskolát, és ugyanarra az útra lépett, mint idősebb testvérei, és visszavonhatatlanul valami új szakasz vette kezdetét az életében, amiben már nem lesz annyi közös óra a szülőkkel, mint addig, de még így sem veszítették el őt teljesen. Tudta, hogy még csak gyerek, és annyi idő áll még a család előtt, annyi együtt eltöltött nap, de mégis. Ez valami új volt.

- Olyan gyorsan felnőtt – értett egyet Austin is Emma után pillantva, miközben felállt, majd szembefordult feleségével – De ő is a mi érdemünk – nézett rá angyali mosollyal, ami újra biztosította őt afelől, hogy minden rendben van, és minden rendben is lesz. Még mindig ugyanúgy érzett férje iránt, mint 21 éve, amikor először találkoztak, és még mindig ugyanannyira szerelmes volt, mint egy tinilány, aki most tapasztalja meg, hogy mi is az a szerelem, és mit képes tenni az emberrel.

- Igen, a miénk – bólogatott komolyan, miközben tudta, hogy ez is életük egyik fontos napjává nőtte ki magát. Legkisebb gyerekük is iskolás lett, és ezen már nem lehetett változtatni. De nem is akartak.

Austin gyengéden megfogta kezét, majd hagyta, hogy ujjaikat összekulcsolják, mint összetartozásuk apró jelképe, és úgy nézett a férfira, aki élete igaz szerelme volt. És ezen már senki és semmi nem tudott volna változtatni.

Boldog karácsonyt!+novella

Hey-ho, Aussies!

Boldog, békés, fantasztikus, élményekkel teli, vidám, mosolygós, énekelgetős karácsonyt mindenkinek! <3 Még egyszer hatalmas köszönetet szeretnék mondani Nektek, amiért velem tartottatok ezen az utazáson, és ezért mind Nektek, mind családotoknak a legszebb napokat kívánom! <3
És én ígéretemhez híven jöttem a Camabel novellával, ami arról a terminálos elbúcsúzásról fog szólni, csak most Amabel szemszögben. Remélem, tetszik nektek, és nem okoztam vele csalódást, és fogadjátok ezt úgy, mint az ajándékomat! Na, irány kibontani ezt a csomagot! ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

COUNTING THE DAYS

Húsz perc. Húsz olyan perc, mely annyira hosszúnak tűnik, de mégis olyan gyorsan le fog peregni, hogy már egy szempillantás múlva a fiú repülőgépe felszáll, és egyedül fogok itt állni. Le akarom fagyasztani ezt a pillanatot, mint azokban a filmekben, amikor minden más megáll a szereplők körül, csak ők maradnak ketten, és ők addig élvezhetik egymás társaságát, amíg úgy nem döntenek, hogy újraindítják az órát. Bárcsak megtehetném, bárcsak ne kellene elmennie!

Hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, ahogy a tekintetem a terminál hatalmas órájára vándorol, ami most kivételesen nem vánszorog, sokkal inkább rohan. Húsz perc, már csak ennyi maradt nekünk. Rettentően furcsa érzés költözik belém, és ez olyan, mint mikor New Yorkból jöttem haza repülőn, még évekkel ezelőtt karácsonykor, mert azt hittem, hogy az utcán mászkálni, a szabályok elől kitérni és annak a téli csodának a részesévé válni örökre szól. Most is ezt érzem: bármennyire próbáltam magamban azt sulykolni, hogy ez örökké tart, nem fog. És közben borzalmasan gyorsan peregnek azok a fránya percek…

- Jól van, Cal, mi elindulunk – szólal meg Michael pasim mellett, és haverosan megveregeti a vállát. Ó, hogy fognak nekem hiányozni ezek a fiúk is! Az elmúlt hetek alatt ugyanis szinte nagytesókká váltak számomra, és mivel soha nem volt testvérem, így fantasztikus érzés, hogy ilyen fiúkkal elbeszélgethetek bármiről, de úgy, hogy tudom, hogy nem fognak megsértődni vagy csodálkozni rajta. Ashton mindig megtalálta a legjobb pillanatot arra, hogy elsüssön egy igazi poént, és pozitív hozzáállásával, beszólásaival mindig sikerült minket megnevettetnie vagy mosolyt csalnia az arcunkra. Luke mindig figyelt a részletekre, és olyan nagy szíve volt, hogy egyedül képes volt meggyőzni a többi fiút, hogy nézzük meg az Aranyhajat, mert én azt még nem láttam, pedig a srácok már megállapodtak abban, hogy újra a Lego Movie-t nézzük. Michael pedig olyan volt, mint egy igazi jó barát, neki aztán lehetett mesélni bármiről, bárkiről, ő mindig érdeklődve figyelt, és miután megtudta, hogy olvastam a Csillagainkban a hibát, azután órákon keresztül tudtunk beszélgetni a könyvről és arról, hogy miért is bírtuk annyira Augustus Waters karakterét.

Mind-mind nagyon imádnivaló, türelmes és jólelkű fiúk, akik nem röstelltek marháskodni sem, így egyszer egy kajacsatájuk közepén találtam magam, míg legközelebb párnákkal dobálták egymást, miközben A csodálatos Pókembert néztük, és engem is bevontak viadalukba, de én másra sem emlékszem ezekből a pillanatokból, mint a négy fiú nevetésére és arra a melegségre, ami kitöltötte a szívemet, amikor velük lehettem. Úgy éreztem, hogy megint egy új családra találtam.

- Azért vigyázzatok magatokra! – ölelgetem meg éppen Luke-ot, aki hatalmas mosollyal továbbáll, majd következik Michael, aki majdnem összeroppant, olyan szorosan ölel, majd mintha ő lenne a felnőtt kettőnk közül, megpaskolja a fejemet, és azt mondja:

- Aztán mindent bele az egyetemen, hadd legyen Mikey büszke rád! – vigyorog, mint a tejbetök, majd miután szőke bandatársa int neki, ő is csatlakozik a járatra felszállók tömegéhez.

- Nyugi, még a pasidra is vigyázunk, nehogy rossz kisfiú legyen – kacsint rám Ash, mire muszáj elnevetnem magam. Nem hiszem, hogy Calum annyira rossz kisfiú lenne a turné alatt, de megmosolyogtat a dobos gondolata, így hálásan ölelgetem meg őt is.

Miután mindhárman elmennek, tudatosul bennem, hogy még csak ez volt a búcsúzás könnyű része. A torkomat szorongatja a tehetetlenség, és nem tudom, hogy mit kéne tennem ebben a helyzetben. Ölelgessem vagy meséljek neki, vagy kívánjak minden jót? Nem tudom, most mintha a szavak elvesztek volna, nem tudom őket megtalálni, mert egyszerűen itt áll előttem az az ember, akinek annyi mindent köszönhetek, és most el fog menni. Annyi, de annyi mindent szeretnék még neki mondani. Hogy mennyire hálás vagyok, hogy kitartott mellettem, amikor más emberek nem is szoktak; mennyi boldog pillanatot okozott nekem, hányszor volt képes megnevettetni minden szörnyű helyzet ellenére, és mennyiszer csalt mosolyt az arcomra, már azzal is, hogy kimondta a nevem. Nézhettem vele filmeket, kiörömködhettem magam kitalált szereplőkkel kapcsolatban, hallgathattunk zenét két fülhallgatóval, de ugyanazon lejátszóról, elmehettünk együtt kutyát sétáltatni vagy piknikezni a parkba, és még a számára unalmas múzeumokba is elkísért. Mégis a legjobban azt imádtam benne, hogy mellette tényleg önmagam lehettem, és mindig biztos voltam benne, hogy az igazat mondja. Annyi hazugság, annyi színjáték után fellégezhettem mellette, és biztos voltam, hogy ő elfogad olyannak, mint amilyen az igazi Amabel Mills. Istenkém, én teljes szívemből szeretem ezt a srácot, és nem akarom, hogy elmenjen!

- Calum? – nyögöm ki a szorongató érzés ellenére, és ahogy a fiú mélybarna szemeibe nézek, melyek csillognak az érzelmektől, még jobban megmozdul bennem valami. Tudnia kell, itt az alkalom rá, hogy elmondjam.

- Igen? – kérdezi bizonytalanul, mintha azt hinné, hogy ki akarom jelenti neki, hogy elhagyom őt, és nem is várom vissza a turné után. Pedig, ha tudná!

A szívem hevesebben kezd verni, és versenyautó módjára száguldozik, pedig még magam sem tudom, miért! Hiszen csak egyetlen egy szót akarok kimondani, és mégis néha milyen nehéz ez az egy szó is!

- Szeretlek – jelentem ki határozottan, hangosan, és ahogy kiejtem a szavakat, tudom, hogy ez így van, és ez így helyes. Mintha a világ legszebb dolga lenne elmondani Calumnak, hogy szeretem, úgy tölt el a megkönnyebbülés és a hála, ahogy bevallom neki.

- Én is szeretlek, Amabel! – teszi hozzá ő is egy hálás mosollyal, amely nem egy a megszokott Calum mosolyok közül, ez megint valami más, valami új. Utána a szájára tapasztja az enyémet, és akkor nem érdekelnek azok a fránya percek, az előttünk álló hosszú napok, elveszek a pillanatban, élvezem, ahogy csókol, és ahogy ennek hatására szétfeszítenek az érzések. Mégis van valami keserédes érzése ennek a csóknak, mintha tudnánk, hogy ez lesz az utolsó, mielőtt turnézni megy, és ez lesz az, ami még a megérkezésekor is a szánkon fog égni.

 - A fenébe is, úgy fogsz hiányozni! – bődül ki belőle, miután kiválunk a csókból, és először meghökkent heves vallomása, de aztán mosoly kúszik az arcomra. Nem tudom pontosan szavakkal kifejezni, hogy milyen érzés itt állni vele, azokkal a gyönyörű hetekkel a hátunk mögött, és várni arra, hogy felszálljon a gépre, de egy dolog biztos: én várni fogom azután a 76 nap után, és ugyanitt, ugyanilyen érzésekkel a nyakába akarok ugrani, és örülni neki, hogy visszatért.

- Te is nekem! De azért majd akkor próbálsz felhívni, ugye? – kérdezem meg újra, mintha nem ezt tettem volna már a mai napon tizedszerre, de ő türelmesen válaszol:

- Igen, mindenképpen – bólogat mélyen a szemeimbe nézve, és tudom, hogy őszintén és komoly gondolja ezt. Ez megnyugtat, ugyanis egy kapcsolatot egy ember nem tud egyedül fenntartani, ahhoz két ember kell, de mivel tudom, hogy ő itt van, és tényleg tudni akarja, hogy mi van velem, míg ő turnézik, nem kell aggódnom - Te viszont legyél ügyes az egyetemen, nehogy rosszat halljak rólad! – teszi hozzá csintalan mosollyal, de ahogy újra felpillantok rá, majd az órára, majd megint rá, érzem, ahogy elgyengülnek a lábaim, és érzem, hogy lassan a felszínre törnek a könnyek.

- Vigyázz magadra! – kérem halkan, és már szipognom kell, mert a könnycseppek óhatatlanul megjelennek, és nem tudom visszatartani őket. Nem tudom, mikor sírtam utoljára, de az biztos, hogy Clementine álnoksága miatt volt, és nem azért, mert valakitől hosszú hónapokig búcsút kellett vennem, és mindannak ellenére, hogy tudtam, hogy visszajön, elérzékenyültem. Mégsem akarom letörölni őket, mert hozzám tartoznak, és minden egyes kristálytiszta könnycsepp ugyanazt az üzenetet közvetíti számára: hogy tényleg, nagyon és hihetetlenül hiányozni fog.

 - Te is! És jövök vissza, 76 nap, és itt leszek – rángat ki gondolataimból édes hangjával, és érzem, ahogy kezével letöröl egy könnycseppet az arcomról. Hiába, én sem tudom már fékezni őket, és szüntelenül csorognak a könnyeim, mire ő magához ölel, és akkor a pólóját kezdik áztatni. Még utoljára mélyen magamba szívom kókuszos tusfürdőjének illatát, elraktározom érdes kezeinek érintését, mellkasának vonulatait, és a fiúból áradó szeretetet. Nem akarom elengedni, mert úgy érzem, hogyha belefúrom a fejemet a vállába, mintha egy egész puzzle darabbá egészítenénk ki egymást. Ő is már egy részem, és amikor az emberből kiszakítanak egy részt – egy szép emléket, egy szülő képét, egy valaha volt barátságot, ami mára már megszakadt -, akkor az fáj neki, és most nekem is fáj. Ha akarom, ha nem, a szeretet néha fájdalommal is jár.

- 76 nap – suttogom utána, és a fejemben kántálom ezt a számot. 76 nap, és újra itt lesz.

Mikor kiválunk az ölelésből, hirtelen hűvösnek érzem a körülöttem lévő világot, és úgy állok ott a hatalmas terminálban, mint egy kislány, aki elveszett. Nézem, ahogy átmegy az ellenőrző pulton, utoljára hátranéz egy keserédes mosollyal, integet egyet, majd elnyeli őt a reptérre sietők hada. És akkor szipogok tovább, és hagyom, hogy magával ragadjon emlékeink örvénye, amelyből egy ideig nem is tudok szabadulni.

Aztán magától megindul a lábam, és már nem sírok. Nem, mert tudom, hogy visszajön. 76 nap, és újra itt fogok állni, várni a gépére, és számolni, akkor már csak a perceket, míg újra láthatom. És ahogy kilépek a repülőtér hatalmas üvegajtaján, a visszaszámlálás óhatatlanul elkezdődik.