Hey-ho, Aussies!
Komolyan mondom, mikor elkezdtem a bejegyzést megírni, még 15-e volt, de hát most már új nap van, és ma került fel a fejezet. Sajnálom, de ha azt mondom, tonna házim és tanulnivalóm van, akkor azt hiszem, meg tudjátok érteni, miért tudok csak későn géphez jutni. Ó, igen, egy ideig pedig még az sem volt biztos, hogy fent lehet -e a fejezet, mert elment a wifi, de aztán visszajött, úgyhogy köszönet akárkinek, aki visszahozta. :)
Ez a fejezet természetesen Calum szemszögű lesz, és most ő mesél az elmúlt hétről, illetve ebben lesz az a a bizonyos vacsora. Kíváncsi vagyok, ilyenre számítottatok -e? És észreveszitek a végén, hogy Calum mit vall be magának, amit addig nem mondott ki teljesen? :P Ó, jól van, most már abbahagyom az utalgatásokat, remélem tetszik a fejezet, és szép hetet nektek! (Kívánjatok kéz-és lábtörést a következő hetemhez, mert szerintem szükségem lesz rá. :D)
Ez a fejezet természetesen Calum szemszögű lesz, és most ő mesél az elmúlt hétről, illetve ebben lesz az a a bizonyos vacsora. Kíváncsi vagyok, ilyenre számítottatok -e? És észreveszitek a végén, hogy Calum mit vall be magának, amit addig nem mondott ki teljesen? :P Ó, jól van, most már abbahagyom az utalgatásokat, remélem tetszik a fejezet, és szép hetet nektek! (Kívánjatok kéz-és lábtörést a következő hetemhez, mert szerintem szükségem lesz rá. :D)
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
TWELFTH BROKEN RULE
Emlékszem,
kissrácként sosem érdekeltek igazán a lányok. Inkább jót szórakoztam rajtuk,
mert mindig húzogattam a copfjaikat, kisajátítottam a barátnőiknek lefoglalt
széket a menzán, és néha-néha beletúrtam a tökéletesen rendezett tolltartójukba,
amitől ők teljesen kiakadtak. Egy ideig így ment ez, aztán lassan cukkolássá
változtak a cselekedeteim, és nagy hirdetője voltam annak, hogy én bizony nem
értem a női bolygót, még ha egy nővérrel is élek egy fedél alatt. A középiskola
azonban jócskán változtatott a helyzeten, és annak ellenére, hogy mindig is a
zenébe fektettem a legtöbb energiámat, volt egy-két barátnőm, akikkel együtt
lógtam, de tényleg semmi komolyabb. Végül jött a zenekar, és azóta
lehetetlennek tartottam, hogy szóba jöjjön a randizás, hiszen nem tudtuk volna
fenntartani a kapcsolatot a barátnőnkkel. Ahhoz eléggé benőtt a fejünk lágya,
hogy felismerjük, hogy még mi több hónapos turnén vagyunk, és néha a
családunkkal is alig tudunk beszélni, addig a világ másik végén, valahol ott
lenne a csajunk, és nem várhatjuk el tőle, hogy az esetleges kósza pletykákat,
a média súlyát, na és a távolságot szó nélkül, békében tűrje. Nem akartunk egy
lányt sem kitenni annak, amin mi végigmegyünk minden egyes turnén.
Bellel
viszont most más a helyzet. Ő jött, mint az orkán, felkavart mindent, de teljes
mértékben élveztem, hogy mellette újra megtalálhattam az állandóságot, és
tudom, hogy nem telik el úgy nap, hogy ne beszélnénk egymással, vagy hívnánk a
másikat. Ez pedig olyan érzés, mint mikor több hónapnyi próbálkozás után
először indulsz el a bicikliden, és megtapasztalod az új és szokatlan szabadság
érzését, amit a nyeregbe pattanás pillanatáig nem is tapasztaltál. Ez pedig,
kérlek szépen, az ’sz’ betűs szó eredménye.
Apropó,
Bell! A tegnapi vacsorameghívására otthon mindenki máshogy reagált, a lelkes
rajongótól kezdve a tapasztalt szakértőig mindent megtapasztalhattam.
-
Látod, szívem, ez egy komolyan lépés a kapcsolatodban. Megismerkedsz a lány
családjával, és ez már tényleg nagy szó! – vigyorgott teli szájjal anya, aki
még a mosogatásban is megállt, csakhogy kisegítsen néhány tanáccsal a vacsorát
illetően – Már nem emlékszem, apád szüleivel mikor találkoztam először, de az
biztos később volt, mint nálatok – jegyezte meg elgondolkozva, és
mosogatókesztyűs kezével az orrnyergét piszkálgatta. Apám, aki az étkezőasztalnál
ült a napi újság és egy tükörtojás társaságában, tettetett felháborodottsággal
megjegyezte:
-
Pedig még én is emlékszem, mikor volt – kapcsolódott be a beszélgetésbe csevegő
hangnemben, mire anya elfordult a mosogatóból, csípőre tette a kezeit – igen, a
víztől csöpögő mosogatókesztyűs kezeit -, és egy „Nem hiszek neked, mert
pasiból vagy, ezért nem emlékezhetsz az ilyen pillanatokra” pillantásával
ajándékozta meg apát.
-
Ó, igen? És mikor? – tette fel a kérdést, szinte kihívóan, miközben én szüntelenül
vigyorogtam, mint egy idióta.
-
A tavaszi bál napján, mikor először jöttél át hozzánk – vágta rá határozottan,
visszaemlékezve a sulisi éveikre, amikről már annyit hallottam. A szüleim
ugyanis középiskolába is együtt jártak, aztán mindketten Sydney-ben maradtak,
hogy az egyetemet elvégezhessék, így mondhatni, hogy a kapcsolatuk minden
lehetséges szétválasztási módot megélt.
Apám
büszkén kihúzta magát, mintha csak jó jegyet hozott volna haza a suliból, és
így még jobban hasonlított arra a laza, jófej szülőre, aki mindig is volt, csak
azok, akik az inges szereléseiben, munkában látták, valószínűleg a precíz építészt
fedezték fel benne, de ő itthon sokkal pimaszabb és felszabadultabb volt, mint,
ahogy egyébként mutatta. Ebben különböztem tőle leginkább, mert én a való világ
előtt is mindig felvállaltam magam, és zenélés közben is rengeteget ökörködtem,
de amíg komolyabb galibát nem okozok ezzel, szerintem ez így is marad.
-
Jól van, drágám. Valamire te is emlékezhetsz – szórakozott anya cukkolós
hangnemben, miközben férje felé bökött. Vicces és hétköznapi jelenetük
megmosolyogtatott, és elgondolkoztam rajta, hogy vajon Bell és én is fogunk
ilyeneket mondani egymásnak? Mások is ilyennek látnak minket? – Látod, Calum! –
fordult felém mosolyogva – Jó lesz, ha megjegyzed ezt a napot, hátha a későbbiekben
szükséged lesz rá! – javasolta vidáman csillogó szemekkel, majd dudorászva
visszafordult a mosogatóhoz. Erősítést várva apámra pillantottam, aki
vigyorogva vállat vont, mintha azt mondta volna: „Hát, igen, lehet, hogy jobb
lesz, ha hallgatsz rá.”
Akaratlanul
újra és újra szembesítem magam azzal a ténnyel, hogy már december 22-e van, és
nemcsak azért, mert az ősök mondták, hogy jegyezzem meg ezt a napot, hanem
azért is, mert holnap után szenteste, ami azt jelenti, hogy lassan be kéne
mennem átvenni Bell ajándékát. Pontosan tudom, már régóta, hogy mivel akarom
meglepni, és le is szerveztem már mindent, csak még nem akarom megvenni, mert
annyit vagyunk együtt, hogy nem akarom, hogy meglássa, egyébként pedig képes
vagyok elfeledkezni róla. Gond persze nincsen, hiszen félretettek nekem kettőt,
de azért jó lenne nem szenteste az ajándék után rohanni.
Most
azonban előbb éljük túl a vacsorát, aztán jöhet a karácsonyi banzáj! Nem mintha
izgulós csávó lennék, de azért jó benyomást akarok kelteni Mr. Millsnél, és nem
akarom elpuskázni az estét. Nemcsak a lány miatt, hanem magam miatt is: jó
lenne, ha nem rontanám le az eddig magasra felépített esélyeimet.
Kicsit
idegesebben csöngetek be, mint ahogy szeretnék, de mikor kinyílik az ajtó,
rögtön elpárolog minden szokatlan érzésem, és egy pillanatra el is akad a
lélegzetem.
-
Szia! – mosolyodik el szélesen Bell, aki egy egyszerű, de őrjítően csinos vörös
egyberuhában jelenik meg, amivel gondolom, próbálja takargatni szép idomait, de
így is többet látok a lábaiból, mint eddig bármikor. Nem mintha bánnám…
-
Szia! – üdvözlöm a lányt, és egy gyors puszit nyomok az arcára. Szokás szerint
gyönyörű vagy – dicsérem mosolyogva, ő pedig hirtelen tetőtől talpig
paradicsomvörös lesz, és csak egy pillanatra, de zavartan lesüti a szemét – Ezt
neked hoztam! – húzom elő az eddig hátam mögött tartott csokrot, amiben
felváltva vannak sárga, fehér, vörös és halványrózsaszín rózsaszálak, pont, ahogy
Amabel szereti.
-
Ó, de aranyos vagy… köszönöm – veszi át kicsit megilletődve, majd aranyosan
felpillant rám, és megkérdezi: - Szóval emlékeztél rá? – utal vissza egyik
beszélgetésünkre, ami a szokásos, csak-úgy-kérdezünk-egymástól kategóriába
tartozott, és ahol a lány kedvenc virágai is szóba kerültek.
-
Még szép! Ilyen információkat csak úgy nem dobok ki – felem lazán, felhúzva a
vállaimat, majd sejtésem szerint a konyha felől, de érkezik egy „Kész a pizza!”
felkiáltás, mire akaratlanul is korogni kezd a gyomrom.
-
Nem mondod, hogy saját, házi készítésű pizza lesz? – csóválom meg hitetlenkedve
a fejemet, hiszen a kedvencemet csinálják, méghozzá házilag! Emberek, engem már
itt jócskán megnyert magának a Mr. Mills-Anne páros, pedig még csak el sem
kezdődött a vacsora!
-
De, az lesz – vigyorog Bell, és egyik kezében a csokorral egyensúlyozva, a
másikkal a kezem felé nyúlva, beljebb húz. Miután becsukja mögöttünk az ajtót,
lopva megcsókol, de nem siet el semmit, szép lassan kiélvezi a pillanatot. A
csókjaink után mindig vigyorogva többet akarok kérni, de úgy hiszem, nem ez a
legmegfelelőbb alkalom a pimaszságomra.
-
Na, gyere! Apa és Anne már régóta készülnek – húz még beljebb, miután kiválik a
csókunkból, és mondatával elismerő mosolyt csal ki belőlem – Nem úgy, mintha én
nem azt tettem volna, de azért ők többet tettek hozzá a pizzához, mint én. Én
csak hagymát kockáztam, és szépen el is bőgtem magam, de hát van ilyen –
cseverészik kislányosan, de egyébként egyáltalán nem bánom, hogy ennyire
felszabadult, és egynél több mondat is kicsúszik a száján. Az utóbbi időben
ugyanis úgy látom, hogy sokat segített neki az új környezet, az új család, és
kezdett egyre jobban megnyílni, és egyre közvetlenebb és magabiztosabb lett.
Hiszen nem volt itt a mostohája – csak a pénze, mert a hírneve miatt fizeti a
lány tandíját, mondván, Clementine Wright mostohalánya ne más pénzét mutogassa
az egyetemen -, hanem végre csak azok az emberek veszik körül, akik szeretik.
Köztük az apja, a legjobb barátnője, az én lökött haverjaim, és természetesen
én is.
-
Ó, Calum, jó újra látni! – üdvözöl az előbb említett nő egy lelkes öleléssel, a
lányára vigyázó szülő pedig egy baráti kézfogással. Persze, ezelőtt is
találkoztam már Mr. Milsszel, de csak bemutatkoztunk, köszöntünk egymásnak, és
semmi több. Most viszont úgy hiszem, ez meg fog változni.
-
Köszönöm a meghívást, Mr. Mills – jegyzem meg udvariasan, miközben asztalhoz
szólít a családfő, aki csak legyint hálálkodásomra, majd mosolyogva megjegyzi:
-
Ugyan már! Ha a lányom szeret téged, rossz ember nem lehetsz – fejti ki válaszát
más köntösben, mint ahogy gondoltam volna, de jól esik hallani a szavait. Mégis
furcsán cseng a mondat a szájából, hiszen Amabel és én még soha nem mondtuk ki azt a bizonyos szót, de az okát igazából én sem tudom – Egyébként meg nem
vagyok olyan öreg, nyugodtan tegezhetsz - jelenti ki teljes nyugalommal és
magabiztossággal, amitől belül kissé meglepődök, de próbálom nem kimutatni. Azt
hittem, sokkal merevebb, sokkal olyan „féltő apa” típusú férfi lesz, de a
vacsora alatt megbizonyosodhatok róla, hogy már megint tévedtem. Nem az az
amerikai vígjátékbeli kínos csend telepszik közénk, hanem beszélgetünk, és
történeteket mesélünk. Nincsen olyan érzésem, mintha egy komoly családi
vacsorán lennék, hanem sokkal inkább, mintha egy baráti társaságba csöppentem
volna. Bell is viccelődik, aranyosan fel-felkuncog mellettem, vagy éppen a
kezeibe temeti az arcát, amikor Anne nevetve meséli, hogy a lány két napja még
a rántottát is oda tudta égetni, de aztán a tegnapi palacsintája már
tökéletesen sikerült.
Az
este alkalmával rájövök, hogy Amabel tényleg mennyire hasonlít Steve-re.
Nemcsak külsőre, hanem mimikailag is, mert valljuk be, hogy az ugyanolyan
mandulavágású, gesztenyebarna szempárjuk és csokoládébarna hajuk, fiatalos
vonásaik, visszafogott, egyszerű öltözködésük elég nyilvánvaló teszi, hogy ők
rokonok. Azonban mindig megmosolyogtatott, ha láttam, ahogy a férfi felhúzta az
orrát, ha gondolkozott, vagy élesen kirajzolódtak a ráncok a homlokán, amikor
magyarázott valamit, egyszerűen annyira vicces volt ott látni mellettem ezt a
két embert, és tényleg észlelni, hogy ők egy családból vannak. És nem hittem
sosem a nagy happy endekben, vagy a boldog mesékben, de ők szerintem mindenképp
jó befejezést érdemelnének.
Emlékezetes
pillanatok bőven vannak a vacsora folyamán, de a másik, komolyabb oldalát is
megemlíteném, amikor a lány apja magához hív, hogy beszéljünk, amíg Anne és
barátnőm mosogatnak. Nem néz rám ijesztően, nem fenyeget puskával, de mégis van
benne valami tekintélyt parancsoló és őszinte, ami miatt nem akarok belekötni a
mondanivalójába, vagy egyáltalán félbeszakítani őt.
-
Tudod, hogy én sem ismerem Amabelt olyan régóta, mint szeretném, de tudom, hogy
egy remek lány, és tényleg, nem hazudok neked, örülök, hogy olyan fiút talált
magának, mint amilyen te vagy. Én döntöttem már rosszul életemben, nagyon
rosszul, és látod, ráment szinte mindenem – húzza el a száját, és hangjából
mindaz a keserűség hallatszik, ami egy olyan kapcsolatra utalhat, mint amilyen
az övé volt Clementine-nel. Hát, igen, fogalmam nincsen, mi tetszett neki a
nőben, de inkább befogom, mert a végén még tényleg elronthatok mindent –
Szóval, nem foglak fenyegetni, sem ijesztegetni, de vigyázz rá, és ne bántsd
meg, mert ő tényleg nem érdemli meg – hangsúlyozza ki lassan, minden egyes szót
kiemelve, de a hangját nem emeli fel, mégis elég meggyőző tud lenni. Ahogy
farkasszemet néz velem, szinte lepörgetem magam előtt, ahogy az amerikai
filmekben ezt mutatják, de közel sem érzem magam annyira betojva, mint ahogy
ennek az estének nekiindultam.
-
Nem fogom – vallom be őszintén, és ha mérni lehetne, hogy mennyire komolyan
gondolom, amit mondtam, akkor biztos, hogy kiakadna az eredményjelző. Amabelt
ugyanis soha nem tudnám megbántani, és nem azért, mert ő sem tenné meg soha
velem, hanem mert imádom ezt a lányt, és minden aprósága – a hajtincsei
kunkorodása, minden aranyos pattanása és anyajegye, sikítása, amikor csikizni
kezdem, és szívből jövő gondolata a zenével kapcsolatban – tetszik benne. Nem
tudnám elképzelni, hogy valaha is azt vágnám a fejéhez, hogy nem akarom többé látni,
mert teljesen belebolondultam, és most elképzelni sem tudom, hogy hagyjam, hogy
kicsússzon a kezeim közül. Csakhogy én leszek az, aki nemsokára el fog menni.
-
Jól van, akkor menj csak! Amabel már biztos végzett a mosogatással – szólal meg
néhány hosszúra nyúlt másodperc után. Szavaihoz még egy barátságos vállveregetést
is ad, úgyhogy megfogadom tanácsát, és felkeresem a lányt, aki vidáman
cseverészik legjobb barátnőjével.
-
Nem is igaz, szerintem Dylan O’ Briennek ez a haj is nagyon jól áll – védi meg
álláspontját kezeivel gesztikulálva, és ahogy rám vándorol a tekintete, arca
újra felragyog.
-
Na, mit hallok, kiről is van szó? – vonogatom a szemöldökömet cukkolva a lányt –
Féltékeny leszek, ha valami másik pasiról beszélsz, nemhogy a hajáról! Pff! – játszom
a sértődöttet, és úgy érzem magam, mint egy óvodás, akit nem dicsértek meg
eléggé az óvónénik. Barátnőm veszi az adást, és mikor mellém sétál, békítően
megjegyzi:
-
Tudod, hogy téged soha nem cserélnélek le – jelenti ki félig komolyan, félig
viccelődve, mire a szerepem szerint is megbékélek a helyzettel. A lány azonban
kiinvitál a teraszra, ahol helyet foglalunk a hintaszéken, és rögtön egy
ismerős szalad felénk a füvön.
-
Ó, szóval Clementine nem tartotta meg? – fordulok a mellettem összekucorodott
lány felé, aki mosolyogva figyeli a csaholó Brownie-t. Még mindig vicces
belegondolni abba, hogy tulajdonképpen ez a szőrmók hozott össze minket,
úgyhogy hálám jeléül jól megsimogatom, nehogy hálátlannak tűnjek.
-
Á, hogy ő? Ki tudnád nézni belőle, hogy most, hogy nincs cseléd, ő szedje fel a
kutyapiszkot? – neveti el magát erre az abszurd felvetésre, és ahogy elém
kúszik a „rendes gazdi” típusú Clementine, én sem állom meg egy csintalan
vigyor nélkül.
Ahogy
ott ülünk, nézzük a fákat és a növényeket az udvaron, hallgatjuk a távoli
dudaszókat, és egymás lélegzetvételét, újra magával ragad az az érzés, ami
akkor, amikor Mr. Millsszel beszélgettem. Tudom, hogy Amabel okos lány, és
tisztában van vele, hogy nem maradhatok itt vele, amíg elkezdődik az egyetemi
éve, de nem vagyok benne biztos, hogy pontosan tudja, mikor is megyek el. Eddig
is motoszkált már ez a gondolat a fejemben, de valahogy sosem akartam megtörni
az idilli pillanatot. Olyan jó volt eddig minden, annyira simán ment, és most,
ahogy a jövő súlya a vállamra nehezedik, muszáj elmondanom neki:
-
Januárban indulunk turnézni – nyögöm ki rekedtesen, és csak akkor könnyebbülök
meg, amikor tényleg kimondtam mindezt. Ember, mennyire nehéz néha három szót
megosztani a másikkal!
Nem
félek tőle, hogy barátnőm kiakad, mert ő nem az a fajta lány, de meglep, amikor
a messzi távolba nézve suttogva megjegyzi:
-
Tudom, láttam a zenekarotok oldalán – fordul felém halvány mosollyal, és a
harag vagy csalódottság legapróbb jele sem látszik rajta.
-
Szóval, nem is zavar, hogy ezt eddig nem mondtam? – kérdezem, bár ebből már
rögtön tudok következtetni arra, hogy mit fog válaszolni.
-
Dehogyis, hiszen tudtam. És valószínűleg azért nem akartad elmondani, mert nem
akartad elrontani az együtt töltött napjainkat – magyarázza vállvonogatva,
mintha ez lenne a világ leglényegtelenebb információja. Ő ennyire megszokta már
a gondolatot, hogy két és fél hónapon keresztül nem fogjuk látni egymást? Hogy
egyik napról a másikra sok ezer kilométer fog elszakítani minket egymástól? És
ki tudja, addig mi történhet velünk? Vagy vele? Esetleg jön egy nálam jófejebb
srác az egyetemen, és akkor el is felejt engem? És akkor mindennek vége?
-
De tudod, hogy nehéz lesz, ugye? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, és ahogy a
lány élénken csillogó szempárjába nézek, ami egyre jobban megigéz, csak
szövegelek és szövegelek, muszáj kiadnom, ami bennem van. Egyszerűen úgy érzem,
ha nem adom ki, akkor felrobbanok, vagy a bennragadt gondolatok fel fognak
emészteni – Hogy nem látjuk egymást hónapokig, hogy nem tudunk minden este
beszélni, hogy nem mindig tudod, mi van velem. És ott lesz még a bulvár is…
Bármit írnak, ne hidd el, amíg nem beszéltél velem, mert írhatnak aljas,
mocskos, igazságtalan dolgokat, és simán belekeverhetnek egy lányt, akivel
mondjuk még soha nem is találkoztam, és biztos vagyok benne, hogy nem hinnéd el
teljesen, de… - sorolom, sorolom a gondolataimat, amíg meg nem érzem a lány
ajkait az enyémeken. Persze azonnal lecsillapítja háborgó lelkemet, és csapongó
érzéseim is visszatérnek a normális állapotba. Olyan, mintha egy gyors hatású
nyugtatót vettem volna be: azonnali az eredmény. Hihetetlen mikre képes ez a
lány egyetlen másodperc alatt! Egyszerűen hihetetlen!
-
Tudom, Calum – suttogja olyan halkan, mintha félne a szavak súlyától, hangja
mégis olyan határozottságot sugároz, mint eddig soha – Nehéz lesz? Igen. De fel
akarom adni? Nem, mert én teljes szívemből bízok benned, és nem hiszem, hogy
csajozni fogsz a turné alatt, vagy szándékosan nem akarsz felhívni. Igen,
szívszaggató lesz, hogy nem leszel itt, és nem találkozhatunk személyesen, de
egy ilyen turné nem állhat közénk. Túl sok mindenen mentünk keresztül ahhoz,
hogy pont ez legyen, ami szétválaszt minket. És én várni foglak haza. Bármi
lesz is, még ha meteoritok csapódnak be, én akkor is várni foglak – néz mélyen
a szemembe mondandója közben, és olyan mértékű nyugalom árad szét a lelkemben,
hogy legszívesebben táncolnék és ugrándoznék azt kiabálva, hogy „Igen, minden
rendben lesz.” Mert, ahogy a lány odakucorodik mellém, fejét a vállamba fúrva,
és szívünk egy ütemre ver, tudom, hogy minden rendben lesz. És lehet, hogy ez
mások számára egy naiv és idilli gondolat, de én hiszek benne.
-
Igen, minden rendben lesz – jelentem ki határozottan, és még szorosabban
átölelem a lányt, mintha azt akarnám jelezni vele, hogy ezzel még jobban
szeretem őt. Hiszen így is van.
Szia!
VálaszTörlésNem rég akadtam rá a blogodra. Imádom.<3 Olyan hitelesek a karakterek, mintha tényleg megtörtént volna, és valaki csak lejegyzi őket, hogy egy pillanatát se felejtse el.
Nagyon jól írsz, van tehetséged hozzá.:)
Nagyon jól esett, hogy ez a vacsorát dec. 22.-ére írtad. Olyan, mintha egy régi barátnőm lennél, aki avval akarja magára vonni a figyelmemet, hogy a kedvenc blogomba megemlíti a születésnapomat (a dátumra értem.:D). Ki tudja? Lehet így van.:>
Big love,
Csenge
Kedves Csenge!
VálaszTörlésJaj, nagyon aranyos vagy! Nagyon szépen köszönöm a dicséreteidet. <3 Hát, ha olyan pasim lenne, mint Calum, én örülnék neki, de sajnos ez csak a képzeletem szüleménye. :D
Ó, hát, örülök, hogy akkor sikerült megmosolyogtatnom a dátummal. Nem gondoltam volna, hogy ilyen különleges napra eshet, de örülök, hogy mégis sikerült, legalább is számodra érdekes dátumot kiválasztanom. :)
Köszönöm szépen a kommentedet, és hogy időt szántál rá, hogy írj nekem! <3
Keep smiling,
Lexi
Drága Lexi!
VálaszTörlésHát ez is olyan egy cuki fejezet volt, hogy csak na! Csapjunk is a komment közepébe:
Nem is tudtam volna elképzelni az Amabelnél lévő vacsorát úgy, mint egy kínos szülős estét. Steve jófejnek tűnik, tényleg olyannak, aki a legjobbat akarja a lányának, és nagyon jó, hogy nem akarta elijeszteni a fiút. Nem mintha félteném Calumot attól, hogy feladná azok után, amiken keresztül mentek. Iszonyú édesek voltak, mikor Amabel beengedte őt a házba, és csókolóztak. Az is nagyon tetszett, hogy a részben végig el volt hintve a "sz" betűs szó, de nem volt leírva, csak utalgatások voltak. A Hood família szörnyen mókás, nagyon megmosolyogtató róluk olvasni. A végén lévő Camabel-jelenettől pedig szinte leolvadtam a székről. Ilyen barátnőt kívánok Calumnak, de komolyan! Annyira jók együtt, és remélem, hogy most már tényleg nem lesz semmi baj! Happily ever aftert akarok nekik, közben pedig még olyan szívesen olvasnám az írásaidat róluk vagy másról, de félek, hogy már közel a vége... De azért imádlak, mert feldobtad a vasárnap reggelemet! <3
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésAww, hát cukira is terveztem, mert most már tényleg nem akarok semmit kavarni, most, hogy megtudtuk az igazat, és végre összejöttek, de örülök, hogy így is tetszett. :D
Steve karakterét sosem tudtam elképzelni annak az ijesztő, "Hozom a puskát, ha bántani mered a lányom" férfinak, mert aki képes magát alárendelni Clementine-nek, képes elhagyni a saját lányát, hogy a lányának jobb legyen, szerintem elég jólelkű egyéniség, és egyáltalán nem ijesztő. :) Calumot nem is kell félteni, amennyire imádja Amabelt, nem tervezem, hogy feladná a kapcsolatukat. :)
Ühüm, látom megtaláltad az utalást! ;) Nagyon jó! Ez annyira jól kijött a végén, habár nem terveztem, hogy kimondatom Calummal ebben a fejezetben - mármint gondolatban -, de amikor megírtam az utolsó sorokat, tudtam, hogy mégis fel kell hoznom. Szóval, örülök, hogy észrevetted, és nem találtad csöpögősnek. :D
Hoodék a következőben is benne lesznek, és egyszerűen ki tudna róluk unalmas, komoly történetet írni? Ők ilyen vidámak és szeretetteljesek, a vacsorát máshogy nem is tudtam volna elképzelni. A végéről pedig elárulok annyit, hogy már nagyon korán megvolt az a beszélgetés, és hogy Amabel úgy fojtja a fiúba a szót, hogy Calum megcsókolja, mert egyszer csak úgy jött az ihlet, leültem, és megírtam. Most pedig élvezet volt újra foglalkozni vele, és tényleg megalkotni hozzá az egész fejezetet. :)
Hát, hát, igen, közel a vége, de ne aggódj, még van néhány fejezet hátra - pontosan kettő és a lezáró epilógus -, de ha minden jól megy, karácsonyi ajándékként kaptok egy novellát is róluk. :) És utána nem tűnök el a blogvilágból, csak egy kis szabadságot veszek ki ,de már rengeteg ötletem van történetekre, és azokat mindenképp meg fogom osztani veletek. Úgyhogy ne aggódj, még Camabelről is biztosan hallasz a történet végeztével is! ;)
Én pedig imádlak, mert feldobtad a mai napomat, és mert mindig írsz, és itt vagy, úgyhogy köszönöm! <3 Vigyázz magadra! <3
Keep smiling,
Lexi