Hey-ho, Aussies!
Ilyen késői órán hozom nektek a fejezetet, de hát a családi játékoknak, pontosabban a Tabunak mi szeghetne időhatárt? :) Ha már az idő múlásáról beszélünk, hogyan telt a hetetek? Mi újság a suliban? :) Remélem, nem nagyon halmoznak el titeket a tanárok házi feladattal, nekünk például pénteken szünetünk volt, úgyhogy legalább volt időm elmenni a moziba a családommal. Hát, hasonló jó programokat és élményeket kívánok nektek is! ;)
A hatodik fejezetről azonban csak annyit mondanék, hogy az én egyik személyes kedvencem, mert az eleje is aranyos, a közepe is, a végén pedig benne van a zenekar is, és ha dalt kéne választanom hozzá, akkor a 5SOS - Long Way Home lenne a fejezet betétdala. Kíváncsi vagyok, ilyen fejezetre számítottak -e a legutóbbi után! Mit szóltok a fényképezkedéshez? Gondoltátok volna, hogy Calumék ilyen filmet néznek? Na és az a bizonyos reggeli jelenet? És a beszélgetés ott a kapunál ? Tudom, gonosz vagyok, de nem akarok lelőni nagy poénokat, úgyhogy most már abbahagyom a kérdezősködést. ;) Ó, és bocsánat, ha a csatolt gifekből és képekből már sok lesz, de egyszerűen nem tudtam őket kihagyni! ;)
A hatodik fejezetről azonban csak annyit mondanék, hogy az én egyik személyes kedvencem, mert az eleje is aranyos, a közepe is, a végén pedig benne van a zenekar is, és ha dalt kéne választanom hozzá, akkor a 5SOS - Long Way Home lenne a fejezet betétdala. Kíváncsi vagyok, ilyen fejezetre számítottak -e a legutóbbi után! Mit szóltok a fényképezkedéshez? Gondoltátok volna, hogy Calumék ilyen filmet néznek? Na és az a bizonyos reggeli jelenet? És a beszélgetés ott a kapunál ? Tudom, gonosz vagyok, de nem akarok lelőni nagy poénokat, úgyhogy most már abbahagyom a kérdezősködést. ;) Ó, és bocsánat, ha a csatolt gifekből és képekből már sok lesz, de egyszerűen nem tudtam őket kihagyni! ;)
Keep smiling,
Lexi
______________________________________________________
SIXTH BROKEN RULE
Hirtelen
ötlettől vezérelve tettem, amit tettem, de nemcsak a kép kedvéért. Mégsem
bántam meg. Pasiból vagyok, igenis vannak hormonjaim, és igen, eljátszogattam a
gondolattal, hogy kibújtatom Amabelt ebből a vadító ruhából, mert egyszerűen
olyan szexi benne, hogy alig bírom megállni, hogy ne érjek hozzá. Nem mintha
siettetni akarnám a dolgokat vele kapcsolatban, mert tudom, hogy úgy érzi, nem
elég jó, hogy velem lógjon. Ezt a témát már egyszer megbeszéltük a kedvenc
könyvesboltjában ücsörögve, mivel határozottan kijelentettem neki, hogy nincs
olyan, hogy nem elég jó, ugyanis én döntöm el, hogy kivel töltöm az időmet, és
kivel nem, és vele szívesen töltöm. Ő pedig szinte meghökkenve, szégyenlősen
nézett rám, de azóta legalább azt érzem, hogy nem bánja, ha velem van, és már
nem érzi magát annyira kellemetlenül mellettem. És jelen pillanatban én sem lehetnék
boldogabb és felszabadultabb.
-
Szóval, van kedved valamit nézni? – teszem fel a kérdést széttárva kezeimet,
miután a lány az én mobilomra is átküldi a közös képeket, melyeknek nyitok egy
külön „Amabellel” mappát. A DVD-s
polcom felé intek, ahol legfeljebb két tucat film pihen, de nem vagyok benne
biztos, hogy ezeket mind megnézné, így gyorsan hozzáteszem: - De Mikey töltött le
néhány filmet a laptopomra, ha gondolod, azok közül is válogathatunk – ajánlom
fel a lányra pillantva, aki vidám mosollyal ácsorog előttem, majd vigyorogva
rábólint.
-
Oké. Mi a választék? – kérdezi tágra nyílt szemmel, mire egy meglepődött „O”-t
formálok a számmal, hiszen jobban foglalkoztat a tény, hogy Amabel itt van, a
házamban, a szobámban, és együtt csinálunk valamit, mint az, hogy mit nézünk,
és őszintén el sem gondolkoztam rajta, hogy pontosan mit is kéne választanunk.
– Hát, asszem megvan a Szörny Egyetem, mert az az egyik személyes kedvencem, de
van Lego Movie is, a Tini Nindzsa Teknőcök, A csodálatos Pókember meg az
Égboltunkon a hiba – sorolom fel, ami eszembe jut, de már olyan rég nem néztünk
közösen filmet a srácokkal, hogy szinte csak homályos emlékként dereng, amikor
elfoglaljuk az éppen adott hotelünkben az összes, megmozdítható
ülőalkalmatosságot, és elterülve rajtuk bámuljuk a laptopom képernyőjét, néha
büdösen, néha kajaszagúan, néha pedig csukott szemmel és horkolva.
-
A Csillagainkban a hibára gondolsz? – kuncog fel Amabel, és aranyosan felhúzza
az orrát.
-
Ja, valószínű arra. Mikey nézte meg, mert ő bírja az ilyen romantikus filmeket,
de én akkor inkább a rajzfilmek mellett voksolok – húzom el a számat, hiszen
sosem voltam annyira odáig ezekért a sírós filmekért, de ezt úgy hallottam,
hogy kivételesen jól megcsinálták, legalább is haverom nagyon bírta. Viszont,
ha Amabel ezt választaná, akkor mindenképpen megnézném vele.
-
Akkor legyen a Lego Movie, azt még úgysem láttam – küld felém egy széles
mosolyt a lány, és idegesen egyik lábáról a másikra billen. Vigyorogva a csípőmre
teszem a kezeimet, mint a csajok szokták, ha valamiért idegesek, és tettetett
felháborodással felkiáltok:
-
Nem mondod, hogy nem láttad! Az az egyik legjobb film, amit valaha készítettek!
Akkor most rögtön leülsz, és végignézed velem! – próbálom komoly arccal rávenni
a lehetőségre Amabelt, de egy pimasz mosolyt nem tudok visszafogni. Úgy érzem
magam, mint mikor a suliban a csajok így beszélnek egymással, mert azt hiszik,
hogy ők a jobbak, és ezért dumálhatnak a srácoknak ilyen kioktató hangnemben.
Na, nálam mindig ez volt az a pont, amikor otthagytam őket.
-
Jól van, jól van – teszi fel védekezően a kezeit, majd nem tudom, miért, de nem
az ágyamra ül le, hanem pontosan az ágyam elé, a szőnyegre, és hanyagul
hátradől. Aranyos, hogy így mennyivel kisebbnek tűnik, pedig már megszoktam,
hogy egy fejjel alacsonyabb, és csak a vállamig ér - De ha csúnya rész lesz,
szólsz, és befogod a szemem? – poénkodik rendíthetetlen mosollyal, és végre
látva a reakcióját, úgy érzem, hogy valamit jól csináltam.
Most
már nem szégyenlős, most már nem pislog rám, mint egy kislány, aki véletlenül
összetörte a vázát, és várja, hogy megszidják, hanem végre az igazi Amabelt
láthatom, aki csak még jobban elcsavarja a fejemet, mint az a visszahúzódó
csaj, aki az első találkozásunkkor volt.
-
Hogyne! – legyintek vigyorogva, hiszen mindketten tudjuk, hogy egy olyan
animációs filmben, mint a Lego Movie, csúnya részek nincsenek. Én pedig már
végképp tudom, hiszen legalább ötször láttuk a srácokkal, ha nem többször.
Húsz
perc múlva pedig már ott kuporgunk egymás mellett az ágyam előtt, kinyújtott
lábakkal, és a szemben lévő polcom elé helyezett laptop kis képernyőjét
bámuljuk. Bár nem ez a legjobb megoldás, Amabel azt mondta, hogy neki tetszik
ez a szőnyegen ülős hangulat, mert ő otthon nagyon nem csinálhat ilyet, úgyhogy
gondoltam, még jobban próbálom felvidítani: szereztem neki egy puha, Mickey
egeres takarót – nem az enyém, a nővéremé volt! -, felhoztam az anyu által
küldött banános palacsintákat és hozzá juharszirupot, illetve poharakat és
gyümölcslevet. És azóta így, egymás mellett ücsörgünk, eszegetünk, nézzük a
filmet, de egyszer-egyszer közbeszólunk, és kérdezgetjük a másikat.
Így
például azt is megtudtam, hogy a lány állatorvosnak készül, és a The University
of Sydney-re felvételizett, s ha minden jól megy, akkor a héten már meg is
kapja a levelét, miszerint felvették –e vagy sem, és ez rettentően idegesíti.
Nemcsak attól fél, hogy nem veszik fel, hanem attól, hogy mivel nem mehet
egyetemre, a mostohája mellett kell dolgoznia, és kitanulnia az divatújságírói
szakma minden fortélyát, és azt gyűlölné. Bár nem tudtam mennyit segít, én
kijelentettem neki, hogy szerintem ő lenne a világ legjobb állatorvosa, és én
csak azért vinném oda a kutyámat, Stanley-t, hogy vele találkozhassak. Ő pedig
csak elmosolyodott, és megjegyezte, hogy aranyos vagyok, amiért ezt mondom.
-
Hívhatlak Bellnek? – bukik ki belőlem egy hosszúra nyúlt szünet után, és
fejemet a bal oldalamon békésen ücsörgő lány felé fordítom. Ő is rám pillant
azokkal a gyönyörű mandulabarna szemekkel, és látványa – a néhány pattanással
díszített hamvas bőre, a nevetőráncai és a hatalmas mosolya – úgy
felvillanyoznak, mintha a fiúkkal most nyertünk volna meg egy Grammy-t.
-
Persze – mosolyodik el, és ettől még jobban úgy néz ki, mint egy fürtös kis
angyal – Még senki sem hívott így, de tetszik – bólint rá, mire nekem is csak
egy vigyorral fűszerezett bólintásra futja.
Ahogy
Bell tekintetét állom, hirtelen késztetést érzek rá, hogy megcsókoljam, mert
egyszerűen nem hiszem el, hogy vagyok olyan szerencsés, hogy egy ilyen teremtés
van mellettem. Annak ellenére, hogy ő nincs tisztában vele, egy fantasztikus,
vicces és vidám lány, aki mellett olyan könnyű poénkodni. Nem veszi magára, ha
marháskodok, és esetleg kétértelmű mondatokkal bombázom, de a felelőtlen
cselekedeteimért sem csapkod agyon. És nem is tudja, mennyi ideje nem volt
barátnőm, vagy egyáltalán egy olyan lány, akit kedvelek, és akivel kettőnél
többször beszéltem, és most itt van ő, és hirtelen teljesnek érzem magam.
Mintha eddig hiányzott volna a kirakós egyik darabja, és most végre minden a helyére
került, a kép pedig tökéletes.
Olyan
sokáig elgondolkozok, hogy Bell szemei álmosan lecsukódnak, és a következő pillanatban
már a vállamon érzem a fejét. Finoman nekem dől, miközben halkan és nyugodtan
szuszog, én pedig óvatosan még jobban ráterítem a takarót, és ezt suttogom:
-
Jó éjt, Bell! – dőlők neki törékeny testének, és bőrének melege engem is átjár.
Nekem sem kell több: elnyújtok egy ásítást, és mielőtt tudnám, mit teszem,
magamhoz ölelem a lányt, és lehunyom a szemeimet, pedig nincs szükségem arra,
hogy álmodjak, hiszen nekem már ez is az.
Másnap
reggel épp egyedül ülök a konyhában egy széken - mivel anyu elment vásárolni -, és a kedvenc gabonapelyhemen nyammogok,
amikor lépéseket hallok a lépcső felől, és a következő pillanatban Amabel
jelenik meg fáradtan pislogó szemekkel, álmos tekintettel és kissé kusza
hajjal. Így azokra az időkre emlékeztet engem, amikor a nővérem még itthon
lakott, és nem költözött ki az egyetemi évei után Londonba, mert akkor mindig piszkálni
szoktam a reggeli kinézete miatt, és csak azért is tovább voltam benn a
fürdőszobában, hogy idegesíthessem.
-
Öhm… - nyögi ki egy zavart félmosollyal, miután az öklével megdörzsölgeti a
szemeit, és hirtelen nem tudom, mi lepte meg ennyire. Aztán eszembe jut, hogy ma
reggel levettem a pólómat, amiben elszunyókáltam, így csak a melegítőm van
rajtam.
-
Jó reggelt! – felelem vigyorogva, nem zavartatva magam a helyzet miatt, mert
hát minek? Amúgy sem vagyok túl gátlásos - erről mondjuk a bandatársaim
mesélhetnének hosszú órákon keresztül is -, és jelen esetben sem érzem úgy,
hogy el kéne rohannom, és magamra húznom valamit. Sőt, egy apró részem annyira
pimasz, hogy még élvezi is ezt a helyzetet.
-
Jó reggelt! – köszön vissza, végre egy olyan igazi Amabeles mosollyal, ami
olyan, mintha hirtelen kiszivattyúzna minden értelmes és sértődött gondolatot a
fejemből, és csak azokat hagyná benn, amelyek azt dübörgik hangosan
visszhangozva, hogy „Ember, ez a csaj aztán nem semmi!”. Nehéz hát ilyenkor nem
arra gondolni, hogy milyen jól is érzem magam mellette. Nemcsak tegnap, hanem
az egész elmúlt két hét minden egyes napján. Mondjuk, a tegnapi nem egy volt a
szokásos találkozóink közül, hiszen a lánnyal tértem nyugovóra egy Mickey egeres
takaró alatt, az édes illatú palacsinták kísértésében és a Lego Movie zajai
alatt, de akkor egyikünket sem érdekelte a külvilág, mi csak szundítottunk
egymás mellett a szőnyegen, és nekünk így volt jó.
-
Kérsz valamit? – állok fel az asztaltól, hogy a hűtő felé léphessek, de a lány
gyorsan nemlegesen válaszol, úgyhogy csak lazán nekidőlök a konyhapultnak.
-
Igazából mennem kéne, mielőtt a mostohám felfal reggelire, de köszönök mindent
– bólint mosolyogva, amitől legalább nem érzem úgy, hogy kikosarazott.
Egyszerűen csak mennie kell, annak ellenére is, hogy én ezt nem akarom -
Tényleg, mindent, és sajnálom, hogy tegnap csak úgy bealudtam a filmen, ígérem,
nem volt szándékos. És ha találkozol anyukáddal, megmondanád neki is, hogy
köszönöm, és hogy isteni banános palacsintát sütött? – kérdezi egyik lábáról a
másikra billenve, amitől úgy néz ki, mint egy hat éves kislány, aki épp most
lép be először az iskola ajtaján.
-
Persze, megmondom. De nem akarod, hogy hazakísérjelek? – fonom össze a kezeimet
a mellkasom előtt, és megint eszembe jut, hogy mennyivel menőbb lenne, ha azt
mondanám, hogy „De legalább hazafuvarozhatlak?”. Hát, igen, csakhogy a bandából
csak Ashtonnak van jogsija, és amikor mi ezt megtudtuk, akkor jól ki is
használtuk a srácot, mert mindenhová furikáztattuk magunkat.
-
Nem, igazán nem kell, nem akarlak feltartani. Biztos ezer jobb dolgod lenne…
-
Reggel hétkor? – nevetek fel először az órára, majd megint a lányra pillantva,
aki megadóan felsóhajt. Ennek ellenére felfedezek egy elégedett mosolyt a szája
sarkában, amitől egészen feldobódom. Néha csak ránézel valakire, és a
tekintetük, a gesztikulációjuk elárulja, hogy mit gondolnak rólad abban az
adott helyzetben. És most úgy érzem, hogy jó pontot szereztem nála.
-
Akkor menjünk! – csapom össze a kezeimet indulásra készen, de Bell furcsán néz
rám – Miért? Így nem nézek ki jól? – tárom szét a kezeimet, majd beállok egy
lábfelemelős „szupermodell” pózba, ami miatt a fiúk homokosnak neveznének, de ő
csak elneveti magát.
-
Ha te így akarsz jönni az utcára, akkor engem nem zavar – vonja meg a vállát
szórakozottan, ami miatt kihívásnak tekintem ezt a helyzetet. Közelebb lépek
hozzá, először csak egyet, majd még egyet, végül pedig már szemtől szemben
állunk egymással, és az ajka hívogató közelségbe kerül az enyémmel.
-
Na és most? – vonom fel a szemöldökömet pimasz kisfiú módjára, és nézem, ahogy
felszegi a fejét, nyel egy nagyot, és határozottan a szemembe néz. Várom, hogy
kezdeményezzen, hogy tegyen valamit, de ő csak ennyit mond:
-
Most sem – húzza szélesebbre a mosolyát, majd olyan gyorsan nyom egy puszit az
arcomra, hogy felocsúdni sem tudok belőle, máris hátrább lép, és eltűnik a
szemem elől. Hitetlenkedve megcsóválom a fejemet, de a vigyor hamar felkúszik
az arcomra, és nem hiszem, hogy egy darabig le is lehetne onnan törölni – Na,
nem jössz? – kiáltja valószínűleg már az előszoba felől, én pedig vidáman utána
megyek, persze miután magamra rántok egy normális pólót.
Fél
óra múlva pedig már Nyugat-Sydney elit negyedeiben sétálunk, és néha egy-egy
szmokingos, aktatáskát szorongató fickó furcsán néz a párosunkra, de meg is
tudom érteni. Nem mindennapi látvány egy koktélruhát viselő lány és egy
melegítőben, fekete Green Day pólóban feszítő srác, akik viccelődve lökdösik
vagy csikizik egymást az utca kellős közepén. Mióta ugyanis megtudtam, hogy
Bell rettentően csikis a hasánál, azóta előszeretettel piszkálom ezzel, amíg
sikítozva, a nevetéstől már majdnem a könnyeivel küszködve követeli, hogy
hagyjam abba. Éppen egy ilyen csata után vagyunk, amikor a lány hirtelen megáll
egy fehér, kovácsoltvas kapu előtt, ami miatt hirtelen nekicsapódom
-
Ó, bocs – szabadkozom rögtön, és gyorsan hátra lépek egyet, hogy helyet adjak
Amabelnek, aki háttal a kapunak dől. Csak megcsóválja a fejét, és felnéz rám
azokkal a gyönyörű szemekkel, és itt helyben, ebben a pillanatban
leküzdhetetlen késztetést érzek rá, hogy megcsókoljam.
-
Szóval, tényleg köszönök mindent, és azt is, hogy hazakísértél. Aranyos volt
tőled – szólal meg, mielőtt bármit is tennék, így hát csók helyett csak
legyintek egyet. Most mégis milyen lenne, ha itt köszöngetne nekem, én meg
lesmárolnám?
-
Bármikor – jegyzem meg, és tényleg komolyan is gondolom, amit mondok. Szívesen
töltöm vele az időmet, szívesen megyek vele a kedvenc könyvesboltjába, szívesen
nézek vele animációs filmet, szívesen csikizem őt és szívesen kísérem haza.
Mert bírom a csajt, de még mennyire!
A
hirtelen rám törő érzés, hogy ezt tényleg tisztáztam magamban, szinte
kristálytisztává teszi a képet előttem. Nem mintha eddig nem tudtam volna, hogy
kedvelem, de most, hogy gondolatban el is mondtam, most már úgy érzem, hogy
tényleg így van. És ahogy nézem őt, ott a házuk előtt, a kapunak támaszkodva,
kibukik belőlem egy kérdés:
-
Lenne kedved velem ebédelni, mondjuk hétfőn? – lendülök neki, és miután
kimondom, hatalmas súly gördül le a vállamról. Igen, én vagyok Calum Hood, és
minden egyes ember rajtam kívül azt gondolja, hogy könnyen megy nekem a
csajozás, mert szerintük kívülről így tűnik, de ez nem igaz – Úgy, mint egy randi
– teszem hozzá gyorsan, hogy ne értse félre a helyzetet, és egy meglepődött
csillanást fedezek fel a szemében. Ólomlassú, unalmas perceknek tűnik, mire
válaszol nekem, pedig tudom, hogy csak alig három másodperc telik el a
feleletéig.
-
Persze, nagyon szívesen – kunkorodik fel a szája széle, és a szeme még
vidámabban csillog. Már azt hittem, hogy nemet fog mondani, hiszen bármi
közbejöhetett volna, de gondolatban vállon veregetem magam, amiért sikerült
olyan időpontot kinyögnöm, ami mindkettőnknek jó, és nem később kell rájönnöm,
hogy rosszat mondtam. Ugyanis tudom, hogy ő vasárnap nem találkozhat velem,
mert a mostohája otthon dolgozik ilyenkor, hétfőn viszont általában eljön, és ebédidőben
még nem is kell hazarohannia. Nekem pedig csak délig van stúdiózásom, úgyhogy
ha a fiúk nem szállnak rám a randim miatt – milyen fura ezt végre kimondani -,
akkor én is gyorsan el tudok szabadulni.
-
Oké, akkor majd a részleteket még megbeszéljük telefonon.
-
Rendben – bólint rá ő is, és hálás vagyok, amiért nem néz rám rosszallóan, mert
nem mondtam neki, hogy „Akkor majd délben érted jövök”, mint ezt a filmekben
szokás, mert most egyszerűen akkora felmosórongy van az agyam helyén a
felismeréstől és attól az aranyos puszitól ma reggel, hogy még nem vagyok képes
normálisan gondolkozni.
Ekkor
kicsapódik a ház bejárati ajtaja, és egy nő siet felénk kék-fehér
cselédruhában, úgyhogy megnyugodok, hogy nem a mostohaanyjával találom szembe
magam. Rögtön felismerem benne Anne-t, akiről Bell már annyit mesélt, hiszen
nem lehet más, csak rájuk kell nézned, és tudod, hogy ők azok, akik horror
sorozatokat néznek a lány ágyán feküdve.
-
Ó, Amabel, hát itt vagy! – lihegi két nagy lélegzetvétel között, és lopva
végignéz rajtam. Ez viszont nem az a pillantás, amit akkor lövellnek feléd,
amikor először látnak, mondjuk egy partin, és normálisan bemutatnak téged,
hanem amikor azt látják, hogy hazakísérted a lányt, akit bírsz, miután ő előző
este nem volt otthon. Jellemző, hogy mennyi mindent gondolnak bele egy ilyen
estébe! – Clementine már keresett téged, de én bezártam a szobád ajtaját, és
azt mondtam, hogy nagyon fáradt voltál tegnap a parti közben, és lefeküdtél
aludni, viszont nem tudom, meddig hiszi ezt el – húzza el a száját aggódóan, és
a nőre nézve már értem, hogy a lány miért bírja annyira. Ő tényleg törődik
vele, ő tényleg aggódik érte, és ez az, amit a mostohájától soha nem kaphat
meg.
-
Jó, rendben, köszönöm. Már megyek is – biccent Anne felé, aki szapora léptekkel
újra visszamegy a házba, és cselekedetét látva én is elkönyvelem magamban, hogy
bírnom kell ezt a nőt! – Szóval… akkor hétfőn találkozunk – tűri hátra egy
tincsét a lány, és a mozdulat már annyira hozzánőtt, hogy mosolyognom kell
rajta.
-
Igen, de nehogy elszaladj! – viccelődök a mutatóujjammal felé bökve, és látom rajta,
hogy érti a célzást a szavaim mögött. Nem akarom, hogy újra lemondja a
találkozót, most végképp nem.
-
Nem fogok… ígérem – suttogja az utolsó szót, majd kinyitja a kaput, és kecsesen
ellibben a ház felé. Addig állok mozdulatlanul, amíg integetve be nem zárja
maga mögött a bejárati ajtót, és még utána néhány másodpercig megigézve nézek a
ház irányába. És mikor hazaindulok, nem tudom letörölni a képemről azt az
idétlen vigyort, és nem tudom elhessegetni a képet magam elől, amikor elmondom
a fiúknak, hogy randim lesz. Álmodozásaim közben akaratlanul is nekimegyek egy
lámpaoszlopnak, és megállapítom, hogyha a szerelem csak ilyen formában fáj,
akkor azt életem végéig el tudnám viselni.
-
Ezt most nem mondod komolyan! – kurjant fel Ash olyan hangon, mintha azt
jelentettem volna ki nekik, hogy én igazából a pasikra bukom. Az eltátott
szája, a pimasz vigyora és a kíváncsiságtól csillogó szeme pontosan arra enged
következtetni, hogy tényleg nem tudta kinézni ezt belőlem.
-
A lehető legkomolyabban mondom – jelentem ki határozottan, és lehuppanok mellé
a stúdió egyik szobájának kanapéjára. Miután beléptem, és a szokásos bandás
pólóm helyett egy szinte normálisnak nevezhető, kockás ingben jelentem meg,
rögtön kérdezgették, hogy mi ütött belém, vagy mi vágott fejbe reggel, amikor
öltözködtem, ugyanis én legfeljebb félévente egyszer veszek fel inget, akkor is
csak azért, mert valami nagyobb rendezvényre készülünk. A randi viszont randi,
és szerintem úgy illik ott megjelenni, mint egy – legalábbis kinézetre – normális
srác.
-
És mikor mentek a randira? – tudakolja Mikey összekulcsolt kézzel, miután egy
vigyorgó pillantást vet a mellette ülő Luke-ra.
-
Ma egy órára megyek a házukhoz.
-
Már azt is tudod, hol lakik? – vonja össze a szemöldökét dobosunk, és kérdése
érthető, hiszen legutóbb, amikor arról faggattak, hogy hogyan áll a szerelmi
életem, akkor annyit mondtam nekik, hogy sehogy, mégcsak azt sem tudom, hol él
a lány. Most már úgy tűnik átléptünk egy bizonyos határt, és ez mérhetetlen
büszkeséggel tölt el.
-
Hát, szombaton hazakísértem, úgyhogy igen, már tudom – jegyzem meg csakúgy
félvállról, de közben vigyorgok, mint akinek folyamatosan így tartják az
arcizmait, és mérhetetlen csintalanság költözik belém, ahogy meglátom
bandatársaim összezavarodott arckifejezését. Szeretem húzni az agyukat, és ha
olyan dologról van szó, amiről ők még nem tudnak - mert erről még nem meséltem
nekik -, akkor kétszer annyira élvezem a helyzetet.
-
És mindent harapófogóval kell kihúzni belőled? – játssza a tettetett
sértődöttet a felzselézett hajú Luke, megjegyzését pedig a többiek hümmögve
fogadják – Mi vagyunk a legjobb haverjaid, vagy nem?
-
Na, ez az! Csak tudnunk kell róla, ha már nem vagy szingli! – vet felém egy
jelentőségteljes pillantást a lila hajú srác, tengerkék szempárjával farkasszemezve
velem. Tudtam, hogy ez lesz, de hát mit tehetnék ellene?
Ők
a haverjaim, a legjobb haverjaim, szinte már a testvéreimnek tekintem őket, és
rokoni szál ide vagy oda, nekik aztán dumálhatok, ők legalább nem fognak
kiselőadást tartani nekem arról, hogy „Hogyan mutassuk meg egy lánynak, hogy
tetszik nekünk?” vagy „Hogyan vegyük észre, ha egy lány bír minket?”, mint
ahogy anyukám tette, miután megkérdeztem, hogy hol vannak az ingjeim. Anya
rettentően aranyos volt, ahogy fellelkesedett a téma iránt, de a fél órás
monológja nem túl sokat segített, hiszen inkább arról szónokolt, hogy mennyire
örül nekünk, milyen kedvesnek tartja Bellt, és milyen jó, hogy végre van
barátnőm, mintsem az adott témákról. Nem baj, legalább a kék-fehér kockás inget
ő is leszavazta, mert ha azt kellett volna felmennem, szerény véleményem
szerint úgy néztem volna ki, mintha magamra húztam volna a nagyi abroszát.
-
Jól van, „pletykafészkek”! – rajzolom a levegőbe a macskakörmöket, ironikusan
megszemélyesítve a fiúkat, akik csak felnevetnek új becenevük hallatán - Mire
vagytok kíváncsiak? – egyezek bele, hogy mesélek nekik Amabelről, ezért az idő
szinte repül, amikor nem stúdiózok, vagy ők nem vonulnak be a mikrofon mögé.
Minden egyes részletre kíváncsiak, nem lehet őket csak lerázni azzal, hogy
„megnézte a szobámat”, komolyan olyanok, mintha az anyukámat próbálnák
utánozni. Nem bánom, legalább így is peregnek a percek és órák, addig sem kell
azzal törődnöm, hogy a megbeszélt találkozó egyre közeleg. Persze próbálok menő
lenni, nem foglalkozni a ténnyel, hogy randim lesz, de már két éve nem volt
ilyen, és nem éppen a normális lelkiállapotom köszönt rám. Olyan ez, mint mikor
először játszottunk közönség előtt a fiúkkal. Egyrészt izgatott vagyok, mert
végre találkozhatok a lánnyal, másrészt – bármennyire is nem pasisnak hangzik –
ideges vagyok, mert annyi minden balul sülhet el, és annyi badarságot össze
tudnék hordani, csak azért, mert elvileg ez egy randi.
Nem
tudom, hát mit várhatnék a találkozótól, de amikor végre eljön az idő, csak az
ereimben pulzáló tettvágy és a testemet elöntő határtalan bátorság figyelmeztet
arra, hogy ez egy nem mindennapi esemény lesz. Ez az első, Amabeles randim
napja. Ki tudja? Talán még az első csóké is.
Drága Addy!
VálaszTörlésHű, miért csinálod ezt velem? Azt hittem, már nem lehet, de egyre jobb és jobb fejezeteket hozol! (Egyébként itt hadd jegyezzem meg, hogy engem cseppet sem zavarnak a képek, pont elegendő mennyiségű van belőle, és mindig megmosolyogtat Calum cuki pofikája :D)
A fejezet eleje rettenetesen aranyos volt. Calum meg ezek a férfias gondolatai szöges ellentétei annak, hogy végül leültek egy mesét nézni a lánnyal. //off megjegyzés: Tudod, mi a vicces? Az én Calumos történetemben is mesét fognak nézni... :) // Ó, és külön becenevet adott a lánynak, aki végre ténylegesen, teljesen feloldódott mellette. Majd elolvadtam, mikor egymás karjában aludtak el! Már csak arra lennék kíváncsi, hogyan mászott ki alóla a fiú reggel anélkül, hogy felébresztette volna. Az viszont külön tetszett, hogy a kis pimasz még élvezte is, hogy kissé zavarba hozhatta a lányt a félmeztelenségével. Tényleg nem az a fajta fiú, aki gátlásos, és jó, hogy ez megmutatkozott a történetedben is, és ettől csak még reálisabb lesz az egész. Az a puszi pedig! Aw... ne csináld ezt velem! Tudom, hogy nem ismerik egymást olyan régóta, és nem szeretem azokat a kapcsolatokat, mikor a főszereplők egymás nyakába ugranak azonnal, de annyira shippelem őket, hogy csak na, és éppen emiatt remélem, hogy Calumnak igaza lesz, és az első randi az első csók alkalma is lesz! Jót kacarásztam azon, mikor a fiú nekiment az oszlopnak, az utána lévő gondolat pedig nagyon találó volt. Piros pont érte! :)
A srácok lelkesedése a végén még inkább üdítő volt, és tényleg igazi pletykafészkekként viselkedtek, de megérthető, hiszen nagyon jó barátok, és mindent tudni akarnak egymáshoz. Cal pedig inget vett fel! Készülj, Amabel, el fogsz ájulni!
Hű, nagyon várom már a folytatást, de van egy olyan érzésem, hogy Clementine be fog keményíteni a következő fejezetben. Előre félek tőle. Azért nagyon várom már!
Ölel, FantasyGirl
Drága FantasyGirl!
TörlésJaj, de aranyos vagy! Nem hittem volna, hogy ezt gondolod, de örülök, hogy egyre jobbnak látod a fejezeteket, mert akkor legalább nem kezd unalmassá és silánnyá válni a történet. :) Calum szerintem mindenkit képes megmosolyogtatni, de én egyszerűen nem tudok lemondani a fejezetbeli egyik képről sem, mert mindegyiken annyira aranyos, hogy nem tudom eldönteni, melyik a jobb, úgyhogy mindig marad mindegyik. ;)
Pont az volt a célom, hogy aranyos legyen. :) És ezt a hatást szerintem jobban nem is tudtam volna elérni, de szerintem ez illik Calumhoz, mert már több helyen is olvastam, hogy szereti a rajzfilmeket, és a fiúkkal is szoktak együtt nézni ilyeneket, úgyhogy gondoltam, miért ne? :) //Már alig várom! :)// Oh, hát igen, Calum ügyes fiú vagy Amabel mélyen alszik, de a lényeg, hogy megoldották. :)
Aw, hát jön ennél még jobb is! ;) Az a reggelis jelenet egyszerűen magától íródott, és minden apró részletet bele akartam tenni, és mindegyik kellett az egész hatásához, és a puszi volt a csúcspont. :) Hát, azt majd meglátod a következő fejezet(ek)ben! ;)
Köszönöm szépen, tanár néni, az oszlopnak nekimegyünk jelenetet tudtam, hogy bele kell írnom, szinte adta magát. :)
A fiúkat máshogy nem is tudnám elképzelni, szerintem tipikusan azok a haverok, akik így húzzák a másik agyát, főleg, ha lányokról van szó. Jól esik, hogy szerinted élethű lett, igyekeztem nagyon-nagyon reálisan beállítani a helyzetet. Ó, igen, Amabel meg is jegyez majd valamit az ingre. ;)
Hát, hát, vannak jó sejtéseid, csajszi! ;) De csak annyit tudok mondani, hogy már nem kell sokat várnod, jön a következő fejezet, és abban kiderül! ;)
Köszönöm szépen a kommentedet, nagyon sokat jelent, hogy írsz nekem, és hogy minden egyes fejezethez! Rettentően aranyos vagy, köszönöm! <3
Keep smiling,
Lexi
Drága Lexi!
VálaszTörlésMég csak most szántam rá magam, hogy kommentet írjak neked, remélem nem gond! :)
Meg kell jegyeznem, maga az egész oldal nagyon tetszik, a design, a kódok, meg minden, szóval nagy gratu innen is MissMe-nek! (Meg persze neked is, amiért egy olyan fantasztikus designert választottál.:))
Az egész történet is borzasztóan tetszik, az írás stílusod fantasztikus, olyan élvezettel olvasom az új fejezeteket, hogy azt kifejezni sem lehet. Imádom Amabelt, és Calumot, nagyon jól megalkottad a karaktereket.
Ígérem ezek után kommentelni fogok. :D
Ölel,
Mack♡
Drága Mack!
TörlésDehogy gond, rettentően jól esik, hogy most írsz! Köszönöm szépen! <3
Igen, MissMe zseniális munkát végzett, nélküle a blog elég silány és satnya lenne, ugyanis én nem vagyok valami ügyes ilyen téren, úgyhogy innen is köszönöm neki. :) Az pedig, hogy őt válasszam, nem volt kérdés. :)
Aww, de aranyos vagy! Mindig csodálkozom, hogy ilyen szépeket írtok, nagyon köszönöm! Örülök, hogy tetszik, hiszen ez a blog értetek is van! <3
Rendben, akkor várlak vissza. :)
Keep smiling,
Lexi