2014. szeptember 27., szombat

SIXTH BROKEN RULE

Hey-ho, Aussies!

Ilyen késői órán hozom nektek a fejezetet, de hát a családi játékoknak, pontosabban a Tabunak mi szeghetne időhatárt? :) Ha már az idő múlásáról beszélünk, hogyan telt a hetetek? Mi újság a suliban? :) Remélem, nem nagyon halmoznak el titeket a tanárok házi feladattal, nekünk például pénteken szünetünk volt, úgyhogy legalább volt időm elmenni a moziba a családommal. Hát, hasonló jó programokat és élményeket kívánok nektek is! ;)
A hatodik fejezetről azonban csak annyit mondanék, hogy az én egyik személyes kedvencem, mert az eleje is aranyos, a közepe is, a végén pedig benne van a zenekar is, és ha dalt kéne választanom hozzá, akkor a 5SOS - Long Way Home lenne a fejezet betétdala. Kíváncsi vagyok, ilyen fejezetre számítottak -e a legutóbbi után! Mit szóltok a fényképezkedéshez? Gondoltátok volna, hogy Calumék ilyen filmet néznek? Na és az a bizonyos reggeli jelenet? És a beszélgetés ott a kapunál ? Tudom, gonosz vagyok, de nem akarok lelőni nagy poénokat, úgyhogy most már abbahagyom a kérdezősködést. ;) Ó, és bocsánat, ha a csatolt gifekből és képekből már sok lesz, de egyszerűen nem tudtam őket kihagyni! ;)

Keep smiling,
Lexi

______________________________________________________

SIXTH BROKEN RULE


Hirtelen ötlettől vezérelve tettem, amit tettem, de nemcsak a kép kedvéért. Mégsem bántam meg. Pasiból vagyok, igenis vannak hormonjaim, és igen, eljátszogattam a gondolattal, hogy kibújtatom Amabelt ebből a vadító ruhából, mert egyszerűen olyan szexi benne, hogy alig bírom megállni, hogy ne érjek hozzá. Nem mintha siettetni akarnám a dolgokat vele kapcsolatban, mert tudom, hogy úgy érzi, nem elég jó, hogy velem lógjon. Ezt a témát már egyszer megbeszéltük a kedvenc könyvesboltjában ücsörögve, mivel határozottan kijelentettem neki, hogy nincs olyan, hogy nem elég jó, ugyanis én döntöm el, hogy kivel töltöm az időmet, és kivel nem, és vele szívesen töltöm. Ő pedig szinte meghökkenve, szégyenlősen nézett rám, de azóta legalább azt érzem, hogy nem bánja, ha velem van, és már nem érzi magát annyira kellemetlenül mellettem. És jelen pillanatban én sem lehetnék boldogabb és felszabadultabb.
- Szóval, van kedved valamit nézni? – teszem fel a kérdést széttárva kezeimet, miután a lány az én mobilomra is átküldi a közös képeket, melyeknek nyitok egy külön „Amabellel” mappát. A DVD-s polcom felé intek, ahol legfeljebb két tucat film pihen, de nem vagyok benne biztos, hogy ezeket mind megnézné, így gyorsan hozzáteszem: - De Mikey töltött le néhány filmet a laptopomra, ha gondolod, azok közül is válogathatunk – ajánlom fel a lányra pillantva, aki vidám mosollyal ácsorog előttem, majd vigyorogva rábólint.
- Oké. Mi a választék? – kérdezi tágra nyílt szemmel, mire egy meglepődött „O”-t formálok a számmal, hiszen jobban foglalkoztat a tény, hogy Amabel itt van, a házamban, a szobámban, és együtt csinálunk valamit, mint az, hogy mit nézünk, és őszintén el sem gondolkoztam rajta, hogy pontosan mit is kéne választanunk. – Hát, asszem megvan a Szörny Egyetem, mert az az egyik személyes kedvencem, de van Lego Movie is, a Tini Nindzsa Teknőcök, A csodálatos Pókember meg az Égboltunkon a hiba – sorolom fel, ami eszembe jut, de már olyan rég nem néztünk közösen filmet a srácokkal, hogy szinte csak homályos emlékként dereng, amikor elfoglaljuk az éppen adott hotelünkben az összes, megmozdítható ülőalkalmatosságot, és elterülve rajtuk bámuljuk a laptopom képernyőjét, néha büdösen, néha kajaszagúan, néha pedig csukott szemmel és horkolva.
- A Csillagainkban a hibára gondolsz? – kuncog fel Amabel, és aranyosan felhúzza az orrát.
- Ja, valószínű arra. Mikey nézte meg, mert ő bírja az ilyen romantikus filmeket, de én akkor inkább a rajzfilmek mellett voksolok – húzom el a számat, hiszen sosem voltam annyira odáig ezekért a sírós filmekért, de ezt úgy hallottam, hogy kivételesen jól megcsinálták, legalább is haverom nagyon bírta. Viszont, ha Amabel ezt választaná, akkor mindenképpen megnézném vele.
- Akkor legyen a Lego Movie, azt még úgysem láttam – küld felém egy széles mosolyt a lány, és idegesen egyik lábáról a másikra billen. Vigyorogva a csípőmre teszem a kezeimet, mint a csajok szokták, ha valamiért idegesek, és tettetett felháborodással felkiáltok:
- Nem mondod, hogy nem láttad! Az az egyik legjobb film, amit valaha készítettek! Akkor most rögtön leülsz, és végignézed velem! – próbálom komoly arccal rávenni a lehetőségre Amabelt, de egy pimasz mosolyt nem tudok visszafogni. Úgy érzem magam, mint mikor a suliban a csajok így beszélnek egymással, mert azt hiszik, hogy ők a jobbak, és ezért dumálhatnak a srácoknak ilyen kioktató hangnemben. Na, nálam mindig ez volt az a pont, amikor otthagytam őket.
- Jól van, jól van – teszi fel védekezően a kezeit, majd nem tudom, miért, de nem az ágyamra ül le, hanem pontosan az ágyam elé, a szőnyegre, és hanyagul hátradől. Aranyos, hogy így mennyivel kisebbnek tűnik, pedig már megszoktam, hogy egy fejjel alacsonyabb, és csak a vállamig ér - De ha csúnya rész lesz, szólsz, és befogod a szemem? – poénkodik rendíthetetlen mosollyal, és végre látva a reakcióját, úgy érzem, hogy valamit jól csináltam.
Most már nem szégyenlős, most már nem pislog rám, mint egy kislány, aki véletlenül összetörte a vázát, és várja, hogy megszidják, hanem végre az igazi Amabelt láthatom, aki csak még jobban elcsavarja a fejemet, mint az a visszahúzódó csaj, aki az első találkozásunkkor volt.
- Hogyne! – legyintek vigyorogva, hiszen mindketten tudjuk, hogy egy olyan animációs filmben, mint a Lego Movie, csúnya részek nincsenek. Én pedig már végképp tudom, hiszen legalább ötször láttuk a srácokkal, ha nem többször.
Húsz perc múlva pedig már ott kuporgunk egymás mellett az ágyam előtt, kinyújtott lábakkal, és a szemben lévő polcom elé helyezett laptop kis képernyőjét bámuljuk. Bár nem ez a legjobb megoldás, Amabel azt mondta, hogy neki tetszik ez a szőnyegen ülős hangulat, mert ő otthon nagyon nem csinálhat ilyet, úgyhogy gondoltam, még jobban próbálom felvidítani: szereztem neki egy puha, Mickey egeres takarót – nem az enyém, a nővéremé volt! -, felhoztam az anyu által küldött banános palacsintákat és hozzá juharszirupot, illetve poharakat és gyümölcslevet. És azóta így, egymás mellett ücsörgünk, eszegetünk, nézzük a filmet, de egyszer-egyszer közbeszólunk, és kérdezgetjük a másikat.
Így például azt is megtudtam, hogy a lány állatorvosnak készül, és a The University of Sydney-re felvételizett, s ha minden jól megy, akkor a héten már meg is kapja a levelét, miszerint felvették –e vagy sem, és ez rettentően idegesíti. Nemcsak attól fél, hogy nem veszik fel, hanem attól, hogy mivel nem mehet egyetemre, a mostohája mellett kell dolgoznia, és kitanulnia az divatújságírói szakma minden fortélyát, és azt gyűlölné. Bár nem tudtam mennyit segít, én kijelentettem neki, hogy szerintem ő lenne a világ legjobb állatorvosa, és én csak azért vinném oda a kutyámat, Stanley-t, hogy vele találkozhassak. Ő pedig csak elmosolyodott, és megjegyezte, hogy aranyos vagyok, amiért ezt mondom.
- Hívhatlak Bellnek? – bukik ki belőlem egy hosszúra nyúlt szünet után, és fejemet a bal oldalamon békésen ücsörgő lány felé fordítom. Ő is rám pillant azokkal a gyönyörű mandulabarna szemekkel, és látványa – a néhány pattanással díszített hamvas bőre, a nevetőráncai és a hatalmas mosolya – úgy felvillanyoznak, mintha a fiúkkal most nyertünk volna meg egy Grammy-t.
- Persze – mosolyodik el, és ettől még jobban úgy néz ki, mint egy fürtös kis angyal – Még senki sem hívott így, de tetszik – bólint rá, mire nekem is csak egy vigyorral fűszerezett bólintásra futja.
Ahogy Bell tekintetét állom, hirtelen késztetést érzek rá, hogy megcsókoljam, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy vagyok olyan szerencsés, hogy egy ilyen teremtés van mellettem. Annak ellenére, hogy ő nincs tisztában vele, egy fantasztikus, vicces és vidám lány, aki mellett olyan könnyű poénkodni. Nem veszi magára, ha marháskodok, és esetleg kétértelmű mondatokkal bombázom, de a felelőtlen cselekedeteimért sem csapkod agyon. És nem is tudja, mennyi ideje nem volt barátnőm, vagy egyáltalán egy olyan lány, akit kedvelek, és akivel kettőnél többször beszéltem, és most itt van ő, és hirtelen teljesnek érzem magam. Mintha eddig hiányzott volna a kirakós egyik darabja, és most végre minden a helyére került, a kép pedig tökéletes.
Olyan sokáig elgondolkozok, hogy Bell szemei álmosan lecsukódnak, és a következő pillanatban már a vállamon érzem a fejét. Finoman nekem dől, miközben halkan és nyugodtan szuszog, én pedig óvatosan még jobban ráterítem a takarót, és ezt suttogom:
- Jó éjt, Bell! – dőlők neki törékeny testének, és bőrének melege engem is átjár. Nekem sem kell több: elnyújtok egy ásítást, és mielőtt tudnám, mit teszem, magamhoz ölelem a lányt, és lehunyom a szemeimet, pedig nincs szükségem arra, hogy álmodjak, hiszen nekem már ez is az.

Másnap reggel épp egyedül ülök a konyhában egy széken - mivel anyu elment vásárolni -, és a kedvenc gabonapelyhemen nyammogok, amikor lépéseket hallok a lépcső felől, és a következő pillanatban Amabel jelenik meg fáradtan pislogó szemekkel, álmos tekintettel és kissé kusza hajjal. Így azokra az időkre emlékeztet engem, amikor a nővérem még itthon lakott, és nem költözött ki az egyetemi évei után Londonba, mert akkor mindig piszkálni szoktam a reggeli kinézete miatt, és csak azért is tovább voltam benn a fürdőszobában, hogy idegesíthessem.
- Öhm… - nyögi ki egy zavart félmosollyal, miután az öklével megdörzsölgeti a szemeit, és hirtelen nem tudom, mi lepte meg ennyire. Aztán eszembe jut, hogy ma reggel levettem a pólómat, amiben elszunyókáltam, így csak a melegítőm van rajtam.
- Jó reggelt! – felelem vigyorogva, nem zavartatva magam a helyzet miatt, mert hát minek? Amúgy sem vagyok túl gátlásos - erről mondjuk a bandatársaim mesélhetnének hosszú órákon keresztül is -, és jelen esetben sem érzem úgy, hogy el kéne rohannom, és magamra húznom valamit. Sőt, egy apró részem annyira pimasz, hogy még élvezi is ezt a helyzetet.
- Jó reggelt! – köszön vissza, végre egy olyan igazi Amabeles mosollyal, ami olyan, mintha hirtelen kiszivattyúzna minden értelmes és sértődött gondolatot a fejemből, és csak azokat hagyná benn, amelyek azt dübörgik hangosan visszhangozva, hogy „Ember, ez a csaj aztán nem semmi!”. Nehéz hát ilyenkor nem arra gondolni, hogy milyen jól is érzem magam mellette. Nemcsak tegnap, hanem az egész elmúlt két hét minden egyes napján. Mondjuk, a tegnapi nem egy volt a szokásos találkozóink közül, hiszen a lánnyal tértem nyugovóra egy Mickey egeres takaró alatt, az édes illatú palacsinták kísértésében és a Lego Movie zajai alatt, de akkor egyikünket sem érdekelte a külvilág, mi csak szundítottunk egymás mellett a szőnyegen, és nekünk így volt jó.
- Kérsz valamit? – állok fel az asztaltól, hogy a hűtő felé léphessek, de a lány gyorsan nemlegesen válaszol, úgyhogy csak lazán nekidőlök a konyhapultnak.
- Igazából mennem kéne, mielőtt a mostohám felfal reggelire, de köszönök mindent – bólint mosolyogva, amitől legalább nem érzem úgy, hogy kikosarazott. Egyszerűen csak mennie kell, annak ellenére is, hogy én ezt nem akarom - Tényleg, mindent, és sajnálom, hogy tegnap csak úgy bealudtam a filmen, ígérem, nem volt szándékos. És ha találkozol anyukáddal, megmondanád neki is, hogy köszönöm, és hogy isteni banános palacsintát sütött? – kérdezi egyik lábáról a másikra billenve, amitől úgy néz ki, mint egy hat éves kislány, aki épp most lép be először az iskola ajtaján.
- Persze, megmondom. De nem akarod, hogy hazakísérjelek? – fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt, és megint eszembe jut, hogy mennyivel menőbb lenne, ha azt mondanám, hogy „De legalább hazafuvarozhatlak?”. Hát, igen, csakhogy a bandából csak Ashtonnak van jogsija, és amikor mi ezt megtudtuk, akkor jól ki is használtuk a srácot, mert mindenhová furikáztattuk magunkat.
- Nem, igazán nem kell, nem akarlak feltartani. Biztos ezer jobb dolgod lenne…
- Reggel hétkor? – nevetek fel először az órára, majd megint a lányra pillantva, aki megadóan felsóhajt. Ennek ellenére felfedezek egy elégedett mosolyt a szája sarkában, amitől egészen feldobódom. Néha csak ránézel valakire, és a tekintetük, a gesztikulációjuk elárulja, hogy mit gondolnak rólad abban az adott helyzetben. És most úgy érzem, hogy jó pontot szereztem nála.
- Akkor menjünk! – csapom össze a kezeimet indulásra készen, de Bell furcsán néz rám – Miért? Így nem nézek ki jól? – tárom szét a kezeimet, majd beállok egy lábfelemelős „szupermodell” pózba, ami miatt a fiúk homokosnak neveznének, de ő csak elneveti magát.
- Ha te így akarsz jönni az utcára, akkor engem nem zavar – vonja meg a vállát szórakozottan, ami miatt kihívásnak tekintem ezt a helyzetet. Közelebb lépek hozzá, először csak egyet, majd még egyet, végül pedig már szemtől szemben állunk egymással, és az ajka hívogató közelségbe kerül az enyémmel.
- Na és most? – vonom fel a szemöldökömet pimasz kisfiú módjára, és nézem, ahogy felszegi a fejét, nyel egy nagyot, és határozottan a szemembe néz. Várom, hogy kezdeményezzen, hogy tegyen valamit, de ő csak ennyit mond:
- Most sem – húzza szélesebbre a mosolyát, majd olyan gyorsan nyom egy puszit az arcomra, hogy felocsúdni sem tudok belőle, máris hátrább lép, és eltűnik a szemem elől. Hitetlenkedve megcsóválom a fejemet, de a vigyor hamar felkúszik az arcomra, és nem hiszem, hogy egy darabig le is lehetne onnan törölni – Na, nem jössz? – kiáltja valószínűleg már az előszoba felől, én pedig vidáman utána megyek, persze miután magamra rántok egy normális pólót.
Fél óra múlva pedig már Nyugat-Sydney elit negyedeiben sétálunk, és néha egy-egy szmokingos, aktatáskát szorongató fickó furcsán néz a párosunkra, de meg is tudom érteni. Nem mindennapi látvány egy koktélruhát viselő lány és egy melegítőben, fekete Green Day pólóban feszítő srác, akik viccelődve lökdösik vagy csikizik egymást az utca kellős közepén. Mióta ugyanis megtudtam, hogy Bell rettentően csikis a hasánál, azóta előszeretettel piszkálom ezzel, amíg sikítozva, a nevetéstől már majdnem a könnyeivel küszködve követeli, hogy hagyjam abba. Éppen egy ilyen csata után vagyunk, amikor a lány hirtelen megáll egy fehér, kovácsoltvas kapu előtt, ami miatt hirtelen nekicsapódom
- Ó, bocs – szabadkozom rögtön, és gyorsan hátra lépek egyet, hogy helyet adjak Amabelnek, aki háttal a kapunak dől. Csak megcsóválja a fejét, és felnéz rám azokkal a gyönyörű szemekkel, és itt helyben, ebben a pillanatban leküzdhetetlen késztetést érzek rá, hogy megcsókoljam.
- Szóval, tényleg köszönök mindent, és azt is, hogy hazakísértél. Aranyos volt tőled – szólal meg, mielőtt bármit is tennék, így hát csók helyett csak legyintek egyet. Most mégis milyen lenne, ha itt köszöngetne nekem, én meg lesmárolnám?
- Bármikor – jegyzem meg, és tényleg komolyan is gondolom, amit mondok. Szívesen töltöm vele az időmet, szívesen megyek vele a kedvenc könyvesboltjába, szívesen nézek vele animációs filmet, szívesen csikizem őt és szívesen kísérem haza. Mert bírom a csajt, de még mennyire!
A hirtelen rám törő érzés, hogy ezt tényleg tisztáztam magamban, szinte kristálytisztává teszi a képet előttem. Nem mintha eddig nem tudtam volna, hogy kedvelem, de most, hogy gondolatban el is mondtam, most már úgy érzem, hogy tényleg így van. És ahogy nézem őt, ott a házuk előtt, a kapunak támaszkodva, kibukik belőlem egy kérdés:
- Lenne kedved velem ebédelni, mondjuk hétfőn? – lendülök neki, és miután kimondom, hatalmas súly gördül le a vállamról. Igen, én vagyok Calum Hood, és minden egyes ember rajtam kívül azt gondolja, hogy könnyen megy nekem a csajozás, mert szerintük kívülről így tűnik, de ez nem igaz – Úgy, mint egy randi – teszem hozzá gyorsan, hogy ne értse félre a helyzetet, és egy meglepődött csillanást fedezek fel a szemében. Ólomlassú, unalmas perceknek tűnik, mire válaszol nekem, pedig tudom, hogy csak alig három másodperc telik el a feleletéig.
- Persze, nagyon szívesen – kunkorodik fel a szája széle, és a szeme még vidámabban csillog. Már azt hittem, hogy nemet fog mondani, hiszen bármi közbejöhetett volna, de gondolatban vállon veregetem magam, amiért sikerült olyan időpontot kinyögnöm, ami mindkettőnknek jó, és nem később kell rájönnöm, hogy rosszat mondtam. Ugyanis tudom, hogy ő vasárnap nem találkozhat velem, mert a mostohája otthon dolgozik ilyenkor, hétfőn viszont általában eljön, és ebédidőben még nem is kell hazarohannia. Nekem pedig csak délig van stúdiózásom, úgyhogy ha a fiúk nem szállnak rám a randim miatt – milyen fura ezt végre kimondani -, akkor én is gyorsan el tudok szabadulni.
- Oké, akkor majd a részleteket még megbeszéljük telefonon.
- Rendben – bólint rá ő is, és hálás vagyok, amiért nem néz rám rosszallóan, mert nem mondtam neki, hogy „Akkor majd délben érted jövök”, mint ezt a filmekben szokás, mert most egyszerűen akkora felmosórongy van az agyam helyén a felismeréstől és attól az aranyos puszitól ma reggel, hogy még nem vagyok képes normálisan gondolkozni.
Ekkor kicsapódik a ház bejárati ajtaja, és egy nő siet felénk kék-fehér cselédruhában, úgyhogy megnyugodok, hogy nem a mostohaanyjával találom szembe magam. Rögtön felismerem benne Anne-t, akiről Bell már annyit mesélt, hiszen nem lehet más, csak rájuk kell nézned, és tudod, hogy ők azok, akik horror sorozatokat néznek a lány ágyán feküdve.
- Ó, Amabel, hát itt vagy! – lihegi két nagy lélegzetvétel között, és lopva végignéz rajtam. Ez viszont nem az a pillantás, amit akkor lövellnek feléd, amikor először látnak, mondjuk egy partin, és normálisan bemutatnak téged, hanem amikor azt látják, hogy hazakísérted a lányt, akit bírsz, miután ő előző este nem volt otthon. Jellemző, hogy mennyi mindent gondolnak bele egy ilyen estébe! – Clementine már keresett téged, de én bezártam a szobád ajtaját, és azt mondtam, hogy nagyon fáradt voltál tegnap a parti közben, és lefeküdtél aludni, viszont nem tudom, meddig hiszi ezt el – húzza el a száját aggódóan, és a nőre nézve már értem, hogy a lány miért bírja annyira. Ő tényleg törődik vele, ő tényleg aggódik érte, és ez az, amit a mostohájától soha nem kaphat meg.
- Jó, rendben, köszönöm. Már megyek is – biccent Anne felé, aki szapora léptekkel újra visszamegy a házba, és cselekedetét látva én is elkönyvelem magamban, hogy bírnom kell ezt a nőt! – Szóval… akkor hétfőn találkozunk – tűri hátra egy tincsét a lány, és a mozdulat már annyira hozzánőtt, hogy mosolyognom kell rajta.
- Igen, de nehogy elszaladj! – viccelődök a mutatóujjammal felé bökve, és látom rajta, hogy érti a célzást a szavaim mögött. Nem akarom, hogy újra lemondja a találkozót, most végképp nem.
- Nem fogok… ígérem – suttogja az utolsó szót, majd kinyitja a kaput, és kecsesen ellibben a ház felé. Addig állok mozdulatlanul, amíg integetve be nem zárja maga mögött a bejárati ajtót, és még utána néhány másodpercig megigézve nézek a ház irányába. És mikor hazaindulok, nem tudom letörölni a képemről azt az idétlen vigyort, és nem tudom elhessegetni a képet magam elől, amikor elmondom a fiúknak, hogy randim lesz. Álmodozásaim közben akaratlanul is nekimegyek egy lámpaoszlopnak, és megállapítom, hogyha a szerelem csak ilyen formában fáj, akkor azt életem végéig el tudnám viselni.

- Ezt most nem mondod komolyan! – kurjant fel Ash olyan hangon, mintha azt jelentettem volna ki nekik, hogy én igazából a pasikra bukom. Az eltátott szája, a pimasz vigyora és a kíváncsiságtól csillogó szeme pontosan arra enged következtetni, hogy tényleg nem tudta kinézni ezt belőlem.
- A lehető legkomolyabban mondom – jelentem ki határozottan, és lehuppanok mellé a stúdió egyik szobájának kanapéjára. Miután beléptem, és a szokásos bandás pólóm helyett egy szinte normálisnak nevezhető, kockás ingben jelentem meg, rögtön kérdezgették, hogy mi ütött belém, vagy mi vágott fejbe reggel, amikor öltözködtem, ugyanis én legfeljebb félévente egyszer veszek fel inget, akkor is csak azért, mert valami nagyobb rendezvényre készülünk. A randi viszont randi, és szerintem úgy illik ott megjelenni, mint egy – legalábbis kinézetre – normális srác.
- És mikor mentek a randira? – tudakolja Mikey összekulcsolt kézzel, miután egy vigyorgó pillantást vet a mellette ülő Luke-ra.
- Ma egy órára megyek a házukhoz.
- Már azt is tudod, hol lakik? – vonja össze a szemöldökét dobosunk, és kérdése érthető, hiszen legutóbb, amikor arról faggattak, hogy hogyan áll a szerelmi életem, akkor annyit mondtam nekik, hogy sehogy, mégcsak azt sem tudom, hol él a lány. Most már úgy tűnik átléptünk egy bizonyos határt, és ez mérhetetlen büszkeséggel tölt el.
- Hát, szombaton hazakísértem, úgyhogy igen, már tudom – jegyzem meg csakúgy félvállról, de közben vigyorgok, mint akinek folyamatosan így tartják az arcizmait, és mérhetetlen csintalanság költözik belém, ahogy meglátom bandatársaim összezavarodott arckifejezését. Szeretem húzni az agyukat, és ha olyan dologról van szó, amiről ők még nem tudnak - mert erről még nem meséltem nekik -, akkor kétszer annyira élvezem a helyzetet.
- És mindent harapófogóval kell kihúzni belőled? – játssza a tettetett sértődöttet a felzselézett hajú Luke, megjegyzését pedig a többiek hümmögve fogadják – Mi vagyunk a legjobb haverjaid, vagy nem?
- Na, ez az! Csak tudnunk kell róla, ha már nem vagy szingli! – vet felém egy jelentőségteljes pillantást a lila hajú srác, tengerkék szempárjával farkasszemezve velem. Tudtam, hogy ez lesz, de hát mit tehetnék ellene?
Ők a haverjaim, a legjobb haverjaim, szinte már a testvéreimnek tekintem őket, és rokoni szál ide vagy oda, nekik aztán dumálhatok, ők legalább nem fognak kiselőadást tartani nekem arról, hogy „Hogyan mutassuk meg egy lánynak, hogy tetszik nekünk?” vagy „Hogyan vegyük észre, ha egy lány bír minket?”, mint ahogy anyukám tette, miután megkérdeztem, hogy hol vannak az ingjeim. Anya rettentően aranyos volt, ahogy fellelkesedett a téma iránt, de a fél órás monológja nem túl sokat segített, hiszen inkább arról szónokolt, hogy mennyire örül nekünk, milyen kedvesnek tartja Bellt, és milyen jó, hogy végre van barátnőm, mintsem az adott témákról. Nem baj, legalább a kék-fehér kockás inget ő is leszavazta, mert ha azt kellett volna felmennem, szerény véleményem szerint úgy néztem volna ki, mintha magamra húztam volna a nagyi abroszát.
- Jól van, „pletykafészkek”! – rajzolom a levegőbe a macskakörmöket, ironikusan megszemélyesítve a fiúkat, akik csak felnevetnek új becenevük hallatán - Mire vagytok kíváncsiak? – egyezek bele, hogy mesélek nekik Amabelről, ezért az idő szinte repül, amikor nem stúdiózok, vagy ők nem vonulnak be a mikrofon mögé. Minden egyes részletre kíváncsiak, nem lehet őket csak lerázni azzal, hogy „megnézte a szobámat”, komolyan olyanok, mintha az anyukámat próbálnák utánozni. Nem bánom, legalább így is peregnek a percek és órák, addig sem kell azzal törődnöm, hogy a megbeszélt találkozó egyre közeleg. Persze próbálok menő lenni, nem foglalkozni a ténnyel, hogy randim lesz, de már két éve nem volt ilyen, és nem éppen a normális lelkiállapotom köszönt rám. Olyan ez, mint mikor először játszottunk közönség előtt a fiúkkal. Egyrészt izgatott vagyok, mert végre találkozhatok a lánnyal, másrészt – bármennyire is nem pasisnak hangzik – ideges vagyok, mert annyi minden balul sülhet el, és annyi badarságot össze tudnék hordani, csak azért, mert elvileg ez egy randi.
Nem tudom, hát mit várhatnék a találkozótól, de amikor végre eljön az idő, csak az ereimben pulzáló tettvágy és a testemet elöntő határtalan bátorság figyelmeztet arra, hogy ez egy nem mindennapi esemény lesz. Ez az első, Amabeles randim napja. Ki tudja? Talán még az első csóké is.

4 megjegyzés:

  1. Drága Addy!

    Hű, miért csinálod ezt velem? Azt hittem, már nem lehet, de egyre jobb és jobb fejezeteket hozol! (Egyébként itt hadd jegyezzem meg, hogy engem cseppet sem zavarnak a képek, pont elegendő mennyiségű van belőle, és mindig megmosolyogtat Calum cuki pofikája :D)
    A fejezet eleje rettenetesen aranyos volt. Calum meg ezek a férfias gondolatai szöges ellentétei annak, hogy végül leültek egy mesét nézni a lánnyal. //off megjegyzés: Tudod, mi a vicces? Az én Calumos történetemben is mesét fognak nézni... :) // Ó, és külön becenevet adott a lánynak, aki végre ténylegesen, teljesen feloldódott mellette. Majd elolvadtam, mikor egymás karjában aludtak el! Már csak arra lennék kíváncsi, hogyan mászott ki alóla a fiú reggel anélkül, hogy felébresztette volna. Az viszont külön tetszett, hogy a kis pimasz még élvezte is, hogy kissé zavarba hozhatta a lányt a félmeztelenségével. Tényleg nem az a fajta fiú, aki gátlásos, és jó, hogy ez megmutatkozott a történetedben is, és ettől csak még reálisabb lesz az egész. Az a puszi pedig! Aw... ne csináld ezt velem! Tudom, hogy nem ismerik egymást olyan régóta, és nem szeretem azokat a kapcsolatokat, mikor a főszereplők egymás nyakába ugranak azonnal, de annyira shippelem őket, hogy csak na, és éppen emiatt remélem, hogy Calumnak igaza lesz, és az első randi az első csók alkalma is lesz! Jót kacarásztam azon, mikor a fiú nekiment az oszlopnak, az utána lévő gondolat pedig nagyon találó volt. Piros pont érte! :)
    A srácok lelkesedése a végén még inkább üdítő volt, és tényleg igazi pletykafészkekként viselkedtek, de megérthető, hiszen nagyon jó barátok, és mindent tudni akarnak egymáshoz. Cal pedig inget vett fel! Készülj, Amabel, el fogsz ájulni!
    Hű, nagyon várom már a folytatást, de van egy olyan érzésem, hogy Clementine be fog keményíteni a következő fejezetben. Előre félek tőle. Azért nagyon várom már!

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága FantasyGirl!

      Jaj, de aranyos vagy! Nem hittem volna, hogy ezt gondolod, de örülök, hogy egyre jobbnak látod a fejezeteket, mert akkor legalább nem kezd unalmassá és silánnyá válni a történet. :) Calum szerintem mindenkit képes megmosolyogtatni, de én egyszerűen nem tudok lemondani a fejezetbeli egyik képről sem, mert mindegyiken annyira aranyos, hogy nem tudom eldönteni, melyik a jobb, úgyhogy mindig marad mindegyik. ;)
      Pont az volt a célom, hogy aranyos legyen. :) És ezt a hatást szerintem jobban nem is tudtam volna elérni, de szerintem ez illik Calumhoz, mert már több helyen is olvastam, hogy szereti a rajzfilmeket, és a fiúkkal is szoktak együtt nézni ilyeneket, úgyhogy gondoltam, miért ne? :) //Már alig várom! :)// Oh, hát igen, Calum ügyes fiú vagy Amabel mélyen alszik, de a lényeg, hogy megoldották. :)
      Aw, hát jön ennél még jobb is! ;) Az a reggelis jelenet egyszerűen magától íródott, és minden apró részletet bele akartam tenni, és mindegyik kellett az egész hatásához, és a puszi volt a csúcspont. :) Hát, azt majd meglátod a következő fejezet(ek)ben! ;)
      Köszönöm szépen, tanár néni, az oszlopnak nekimegyünk jelenetet tudtam, hogy bele kell írnom, szinte adta magát. :)
      A fiúkat máshogy nem is tudnám elképzelni, szerintem tipikusan azok a haverok, akik így húzzák a másik agyát, főleg, ha lányokról van szó. Jól esik, hogy szerinted élethű lett, igyekeztem nagyon-nagyon reálisan beállítani a helyzetet. Ó, igen, Amabel meg is jegyez majd valamit az ingre. ;)
      Hát, hát, vannak jó sejtéseid, csajszi! ;) De csak annyit tudok mondani, hogy már nem kell sokat várnod, jön a következő fejezet, és abban kiderül! ;)
      Köszönöm szépen a kommentedet, nagyon sokat jelent, hogy írsz nekem, és hogy minden egyes fejezethez! Rettentően aranyos vagy, köszönöm! <3

      Keep smiling,
      Lexi

      Törlés
  2. Drága Lexi!
    Még csak most szántam rá magam, hogy kommentet írjak neked, remélem nem gond! :)
    Meg kell jegyeznem, maga az egész oldal nagyon tetszik, a design, a kódok, meg minden, szóval nagy gratu innen is MissMe-nek! (Meg persze neked is, amiért egy olyan fantasztikus designert választottál.:))
    Az egész történet is borzasztóan tetszik, az írás stílusod fantasztikus, olyan élvezettel olvasom az új fejezeteket, hogy azt kifejezni sem lehet. Imádom Amabelt, és Calumot, nagyon jól megalkottad a karaktereket.
    Ígérem ezek után kommentelni fogok. :D

    Ölel,
    Mack♡

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Mack!

      Dehogy gond, rettentően jól esik, hogy most írsz! Köszönöm szépen! <3
      Igen, MissMe zseniális munkát végzett, nélküle a blog elég silány és satnya lenne, ugyanis én nem vagyok valami ügyes ilyen téren, úgyhogy innen is köszönöm neki. :) Az pedig, hogy őt válasszam, nem volt kérdés. :)
      Aww, de aranyos vagy! Mindig csodálkozom, hogy ilyen szépeket írtok, nagyon köszönöm! Örülök, hogy tetszik, hiszen ez a blog értetek is van! <3
      Rendben, akkor várlak vissza. :)

      Keep smiling,
      Lexi

      Törlés