Boldog karácsonyt!+novella

Hey-ho, Aussies!

Boldog, békés, fantasztikus, élményekkel teli, vidám, mosolygós, énekelgetős karácsonyt mindenkinek! <3 Még egyszer hatalmas köszönetet szeretnék mondani Nektek, amiért velem tartottatok ezen az utazáson, és ezért mind Nektek, mind családotoknak a legszebb napokat kívánom! <3
És én ígéretemhez híven jöttem a Camabel novellával, ami arról a terminálos elbúcsúzásról fog szólni, csak most Amabel szemszögben. Remélem, tetszik nektek, és nem okoztam vele csalódást, és fogadjátok ezt úgy, mint az ajándékomat! Na, irány kibontani ezt a csomagot! ;)

Keep smiling,

Lexi

______________________________________________________

COUNTING THE DAYS

Húsz perc. Húsz olyan perc, mely annyira hosszúnak tűnik, de mégis olyan gyorsan le fog peregni, hogy már egy szempillantás múlva a fiú repülőgépe felszáll, és egyedül fogok itt állni. Le akarom fagyasztani ezt a pillanatot, mint azokban a filmekben, amikor minden más megáll a szereplők körül, csak ők maradnak ketten, és ők addig élvezhetik egymás társaságát, amíg úgy nem döntenek, hogy újraindítják az órát. Bárcsak megtehetném, bárcsak ne kellene elmennie!

Hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, ahogy a tekintetem a terminál hatalmas órájára vándorol, ami most kivételesen nem vánszorog, sokkal inkább rohan. Húsz perc, már csak ennyi maradt nekünk. Rettentően furcsa érzés költözik belém, és ez olyan, mint mikor New Yorkból jöttem haza repülőn, még évekkel ezelőtt karácsonykor, mert azt hittem, hogy az utcán mászkálni, a szabályok elől kitérni és annak a téli csodának a részesévé válni örökre szól. Most is ezt érzem: bármennyire próbáltam magamban azt sulykolni, hogy ez örökké tart, nem fog. És közben borzalmasan gyorsan peregnek azok a fránya percek…

- Jól van, Cal, mi elindulunk – szólal meg Michael pasim mellett, és haverosan megveregeti a vállát. Ó, hogy fognak nekem hiányozni ezek a fiúk is! Az elmúlt hetek alatt ugyanis szinte nagytesókká váltak számomra, és mivel soha nem volt testvérem, így fantasztikus érzés, hogy ilyen fiúkkal elbeszélgethetek bármiről, de úgy, hogy tudom, hogy nem fognak megsértődni vagy csodálkozni rajta. Ashton mindig megtalálta a legjobb pillanatot arra, hogy elsüssön egy igazi poént, és pozitív hozzáállásával, beszólásaival mindig sikerült minket megnevettetnie vagy mosolyt csalnia az arcunkra. Luke mindig figyelt a részletekre, és olyan nagy szíve volt, hogy egyedül képes volt meggyőzni a többi fiút, hogy nézzük meg az Aranyhajat, mert én azt még nem láttam, pedig a srácok már megállapodtak abban, hogy újra a Lego Movie-t nézzük. Michael pedig olyan volt, mint egy igazi jó barát, neki aztán lehetett mesélni bármiről, bárkiről, ő mindig érdeklődve figyelt, és miután megtudta, hogy olvastam a Csillagainkban a hibát, azután órákon keresztül tudtunk beszélgetni a könyvről és arról, hogy miért is bírtuk annyira Augustus Waters karakterét.

Mind-mind nagyon imádnivaló, türelmes és jólelkű fiúk, akik nem röstelltek marháskodni sem, így egyszer egy kajacsatájuk közepén találtam magam, míg legközelebb párnákkal dobálták egymást, miközben A csodálatos Pókembert néztük, és engem is bevontak viadalukba, de én másra sem emlékszem ezekből a pillanatokból, mint a négy fiú nevetésére és arra a melegségre, ami kitöltötte a szívemet, amikor velük lehettem. Úgy éreztem, hogy megint egy új családra találtam.

- Azért vigyázzatok magatokra! – ölelgetem meg éppen Luke-ot, aki hatalmas mosollyal továbbáll, majd következik Michael, aki majdnem összeroppant, olyan szorosan ölel, majd mintha ő lenne a felnőtt kettőnk közül, megpaskolja a fejemet, és azt mondja:

- Aztán mindent bele az egyetemen, hadd legyen Mikey büszke rád! – vigyorog, mint a tejbetök, majd miután szőke bandatársa int neki, ő is csatlakozik a járatra felszállók tömegéhez.

- Nyugi, még a pasidra is vigyázunk, nehogy rossz kisfiú legyen – kacsint rám Ash, mire muszáj elnevetnem magam. Nem hiszem, hogy Calum annyira rossz kisfiú lenne a turné alatt, de megmosolyogtat a dobos gondolata, így hálásan ölelgetem meg őt is.

Miután mindhárman elmennek, tudatosul bennem, hogy még csak ez volt a búcsúzás könnyű része. A torkomat szorongatja a tehetetlenség, és nem tudom, hogy mit kéne tennem ebben a helyzetben. Ölelgessem vagy meséljek neki, vagy kívánjak minden jót? Nem tudom, most mintha a szavak elvesztek volna, nem tudom őket megtalálni, mert egyszerűen itt áll előttem az az ember, akinek annyi mindent köszönhetek, és most el fog menni. Annyi, de annyi mindent szeretnék még neki mondani. Hogy mennyire hálás vagyok, hogy kitartott mellettem, amikor más emberek nem is szoktak; mennyi boldog pillanatot okozott nekem, hányszor volt képes megnevettetni minden szörnyű helyzet ellenére, és mennyiszer csalt mosolyt az arcomra, már azzal is, hogy kimondta a nevem. Nézhettem vele filmeket, kiörömködhettem magam kitalált szereplőkkel kapcsolatban, hallgathattunk zenét két fülhallgatóval, de ugyanazon lejátszóról, elmehettünk együtt kutyát sétáltatni vagy piknikezni a parkba, és még a számára unalmas múzeumokba is elkísért. Mégis a legjobban azt imádtam benne, hogy mellette tényleg önmagam lehettem, és mindig biztos voltam benne, hogy az igazat mondja. Annyi hazugság, annyi színjáték után fellégezhettem mellette, és biztos voltam, hogy ő elfogad olyannak, mint amilyen az igazi Amabel Mills. Istenkém, én teljes szívemből szeretem ezt a srácot, és nem akarom, hogy elmenjen!

- Calum? – nyögöm ki a szorongató érzés ellenére, és ahogy a fiú mélybarna szemeibe nézek, melyek csillognak az érzelmektől, még jobban megmozdul bennem valami. Tudnia kell, itt az alkalom rá, hogy elmondjam.

- Igen? – kérdezi bizonytalanul, mintha azt hinné, hogy ki akarom jelenti neki, hogy elhagyom őt, és nem is várom vissza a turné után. Pedig, ha tudná!

A szívem hevesebben kezd verni, és versenyautó módjára száguldozik, pedig még magam sem tudom, miért! Hiszen csak egyetlen egy szót akarok kimondani, és mégis néha milyen nehéz ez az egy szó is!

- Szeretlek – jelentem ki határozottan, hangosan, és ahogy kiejtem a szavakat, tudom, hogy ez így van, és ez így helyes. Mintha a világ legszebb dolga lenne elmondani Calumnak, hogy szeretem, úgy tölt el a megkönnyebbülés és a hála, ahogy bevallom neki.

- Én is szeretlek, Amabel! – teszi hozzá ő is egy hálás mosollyal, amely nem egy a megszokott Calum mosolyok közül, ez megint valami más, valami új. Utána a szájára tapasztja az enyémet, és akkor nem érdekelnek azok a fránya percek, az előttünk álló hosszú napok, elveszek a pillanatban, élvezem, ahogy csókol, és ahogy ennek hatására szétfeszítenek az érzések. Mégis van valami keserédes érzése ennek a csóknak, mintha tudnánk, hogy ez lesz az utolsó, mielőtt turnézni megy, és ez lesz az, ami még a megérkezésekor is a szánkon fog égni.

 - A fenébe is, úgy fogsz hiányozni! – bődül ki belőle, miután kiválunk a csókból, és először meghökkent heves vallomása, de aztán mosoly kúszik az arcomra. Nem tudom pontosan szavakkal kifejezni, hogy milyen érzés itt állni vele, azokkal a gyönyörű hetekkel a hátunk mögött, és várni arra, hogy felszálljon a gépre, de egy dolog biztos: én várni fogom azután a 76 nap után, és ugyanitt, ugyanilyen érzésekkel a nyakába akarok ugrani, és örülni neki, hogy visszatért.

- Te is nekem! De azért majd akkor próbálsz felhívni, ugye? – kérdezem meg újra, mintha nem ezt tettem volna már a mai napon tizedszerre, de ő türelmesen válaszol:

- Igen, mindenképpen – bólogat mélyen a szemeimbe nézve, és tudom, hogy őszintén és komoly gondolja ezt. Ez megnyugtat, ugyanis egy kapcsolatot egy ember nem tud egyedül fenntartani, ahhoz két ember kell, de mivel tudom, hogy ő itt van, és tényleg tudni akarja, hogy mi van velem, míg ő turnézik, nem kell aggódnom - Te viszont legyél ügyes az egyetemen, nehogy rosszat halljak rólad! – teszi hozzá csintalan mosollyal, de ahogy újra felpillantok rá, majd az órára, majd megint rá, érzem, ahogy elgyengülnek a lábaim, és érzem, hogy lassan a felszínre törnek a könnyek.

- Vigyázz magadra! – kérem halkan, és már szipognom kell, mert a könnycseppek óhatatlanul megjelennek, és nem tudom visszatartani őket. Nem tudom, mikor sírtam utoljára, de az biztos, hogy Clementine álnoksága miatt volt, és nem azért, mert valakitől hosszú hónapokig búcsút kellett vennem, és mindannak ellenére, hogy tudtam, hogy visszajön, elérzékenyültem. Mégsem akarom letörölni őket, mert hozzám tartoznak, és minden egyes kristálytiszta könnycsepp ugyanazt az üzenetet közvetíti számára: hogy tényleg, nagyon és hihetetlenül hiányozni fog.

 - Te is! És jövök vissza, 76 nap, és itt leszek – rángat ki gondolataimból édes hangjával, és érzem, ahogy kezével letöröl egy könnycseppet az arcomról. Hiába, én sem tudom már fékezni őket, és szüntelenül csorognak a könnyeim, mire ő magához ölel, és akkor a pólóját kezdik áztatni. Még utoljára mélyen magamba szívom kókuszos tusfürdőjének illatát, elraktározom érdes kezeinek érintését, mellkasának vonulatait, és a fiúból áradó szeretetet. Nem akarom elengedni, mert úgy érzem, hogyha belefúrom a fejemet a vállába, mintha egy egész puzzle darabbá egészítenénk ki egymást. Ő is már egy részem, és amikor az emberből kiszakítanak egy részt – egy szép emléket, egy szülő képét, egy valaha volt barátságot, ami mára már megszakadt -, akkor az fáj neki, és most nekem is fáj. Ha akarom, ha nem, a szeretet néha fájdalommal is jár.

- 76 nap – suttogom utána, és a fejemben kántálom ezt a számot. 76 nap, és újra itt lesz.

Mikor kiválunk az ölelésből, hirtelen hűvösnek érzem a körülöttem lévő világot, és úgy állok ott a hatalmas terminálban, mint egy kislány, aki elveszett. Nézem, ahogy átmegy az ellenőrző pulton, utoljára hátranéz egy keserédes mosollyal, integet egyet, majd elnyeli őt a reptérre sietők hada. És akkor szipogok tovább, és hagyom, hogy magával ragadjon emlékeink örvénye, amelyből egy ideig nem is tudok szabadulni.

Aztán magától megindul a lábam, és már nem sírok. Nem, mert tudom, hogy visszajön. 76 nap, és újra itt fogok állni, várni a gépére, és számolni, akkor már csak a perceket, míg újra láthatom. És ahogy kilépek a repülőtér hatalmas üvegajtaján, a visszaszámlálás óhatatlanul elkezdődik.