2015. március 31., kedd

Sail through it all

Hey-ho, Aussies!

Hogy vagytok? Mi újság veletek? Megy a suli? Várjátok már a szünetet? És azért egy icipicit hiányzott nektek Camabel? :P
Rég volt, mikor utoljára hoztam bejegyzést, és ezt a novellát is eredetileg Valentin-napra akartam megírni, de hát ahogy a franciák mondják: c'est la vie! Most viszont volt időm és ihletem, így hoztam nektek a novellát, melyben azt akartam megmutatni, hogy nemcsak Amabel áll Calum mellett, amikor a fiú turnézni megy, hanem a fiú is kitart a barátnője mellett, amikor ő a vizsgáira készül. :) Nem lesz benne semmi extra, semmi túlzás, csak a szokásos Camabel feels-ek jöhetnek rátok közben, de attól még remélem, hogy tetszik. ;) A gifet én raktam össze hozzá, remélem, mosolyt tudok csalni vele az arcotokra! :) A címe sem véletlen, egy nagyon aranyos dalból van, ami az egyik új kedvenc sorozatom egyik betétdala, és annyira illik hozzájuk, hogy muszáj volt beleraknom. Ha kíváncsiak vagytok, hallgassatok bele! :)
U.i.: A következő történetemen dolgozok, valószínű a betervezett március helyett évvége felé kezdem publikálni, ugyanis még három fejezet és egy prológus van meg, úgyhogy még várok a megnyitásával, de mindenképp szólok, ha már közeledik az időpont. :)

Keep smiling,
Lexi

______________________________________________________
SAIL THROUGH IT ALL

Éppen lehuppanok az ágyamra kezemben a szövettan jegyzeteimmel, amikor valaki kopog az ajtómon. Összevont szemöldökkel, de titokban hálát adva a sorsnak, hogy újabb szünetet tarthatok a sejtbiológiai vizsgálómódszerek között, kiabálok ki:
- Gyere be! – válaszolom kíváncsian, és érdeklődve az ajtó felé fordítom a fejemet, éppen, amikor Anne belép rajta. Rögtön széles vigyor terül el az arcomon, ahogy meglátom a vörös blúzában, amit segítettem neki kiválasztani az estére, és örömmel könyvelem el magamban, hogy megfogadta a tanácsomat, és laza kontyba fogta gesztenyebarna tincseit. Úgy ragyog akár a nyári nap, és hát ki más lenne az oka ennek a ragyogásnak, ha nem apu?
- Csak jöttem szólni, hogy indulunk. A hűtőben van még a déli pizzából, és szereztem fagyit is, miután reggel csalódva vettem észre, hogy nincs már, de erről Steve persze nem tud – jegyzi meg cinkos mosollyal, visszautalva az előző heti kis veszekedésükre, mely végül – mint nagyjából minden eddigi csetepatéjuk - nevetésbe torkollott. Az egész kiindulási alapja az volt, hogy Anne annyi fagyit vett, hogy apu nem tudta hová rakni a söreit, és persze egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy a hűtő alsó része is szabad még, ha nem szólok közbe.
- Oké, mulassatok jól! – vigyorgok őszintén, majd felállok, hogy megöleljem a nőt. Örülök nekik, tényleg, bár én már valahogy a megismerkedésükkor sejtettem, hogy majd lesz köztük valami. Apu azonban csak tegnap szánta el végre magát, és elhívta Anne-t randira, úgyhogy most már nem is kell titokban játszanom a rajongólányt, illetve „véletlenül” kettesben hagynom őket vacsora után, mert végre ők is bevallották egymásnak az érzéseiket. És ez számomra egészen új oldalukat mutatta meg. Anne például ma reggel kérés nélkül apu kedvenc almás palacsintáját készítette, apa pedig azóta soha nem rejtegeti a mosolyát, ha a nő felbukkan a helyiségben.
- Á, köszönöm! Biztos jó lesz, Steve elvileg valami nagy dologra készül, de nem akarja elárulni – fecseg mosolyogva, majd megforgatja a szemét, de ez nem az a dühös szemforgatás, inkább csak az, amely azt mutatja, hogy már ő is túl jól ismeri az említett személyt.
- Ez rá vall – értek egyet cinkos mosollyal, majd visszahuppanok az ágyra, amikor Anne integetve kisétál. Az utolsó pillanatban azonban visszafordul, és csípőre tett kézzel, olyan tipikus kerítőnős mosollyal megkérdezi:
- Calum ma nem jön át?
A fiú említésére rögtön melegség tölti el a szívemet, de fél év óta először egy kicsi keserűséget is érzek. Ma nem beszéltük meg, hogy jöjjön át, ugyanis tudja, hogy a jövő héten vizsgahetem lesz, és bármennyire is jól osztottam be a tanulásra fordított időmet, még ma is át akarom nézni a jegyzeteimet, és ahogy nézem, ez még eltart egy ideig. Úgy pedig nem szeretnék mellette lenni, hogy ő mesél, poénkodik, énekelget, én pedig a jegyzeteimet bújom. Nem lenne fair vele szemben.
- Ma nem hiszem. De úgyis randin vagyok a jegyzeteimmel, úgyhogy nem fogok unatkozni – válaszolom végül a takarómon heverő papírjaimra mutatva, ő pedig megértően bólogat, majd végleg elhagyja a szobámat. A következő percben már hallom is a bejárati ajtó csapódását, és ezzel néma csend telepszik a házra.
Már két órája a holnapi szövettan vizsgára tanulok, és még mindig azt érzem, hogy felesleges ezt tennem, ugyanis holnap úgysem fognak semmi ehhez hasonlót kérdezni, mert az egyetem már csak ilyen. Minden esetre én csak ismétlek és ismétlek, de közben akaratlanul is elkalandozik a tekintetem a telefonom kijelzője felé. Calum nem írt, nem szólt, és bár tudom, hogy nem jön ma át, mégis iszonyúan hiányzik. Ma jött vissza egy két hónapos ázsiai turnéról, és természetesen pont holnap kell a legnehezebb vizsgáknak lennie, hogy ne is tudjak találkozni vele. Makacs vagyok tanulás terén, és tudom, hogy tucatnyi lány lenne, aki a helyemben rég Cal karjaiba rohant volna a szakkönyvek helyett, de az embernek akkor is foglalkoznia kell a tanulással, amikor szerelmes. Bármennyire is nehéz, és utálom, holnap már ezen is túl leszek, és utána úgyis vele töltöm a délutánt, úgyhogy csak ezt az estét kell kibírnom nélküle. Délelőtt úgyis vártam őt a repülőtér termináljában, és ugyanolyan lelkesen ugrottam a nyakába, mint mindig, ő pedig ugyanolyan szélesen vigyorgott rám, mint mindig.
- De azért ígérd meg, hogy nem éjfélig fogsz tanulni! Maximum nyolcig, de akkor is csak azért, mert te vagy a legszorgosabb csaj a világon, és nem tudsz ellenállni a tanulásnak – cukkolt a pimasz vigyorával, mire játékosan megböktem a vállát. Erre ő visszabökött, én nevetve megint visszaböktem, neki pedig elege lett ebből, úgyhogy felhasználva ellenem a gyenge pontomat, elkezdte csikizni az oldalamat. Onnantól pedig már másra sem emlékszem, csakhogy nevetve hagyjuk el a repülő teret, és búcsúzunk el egymástól.
Éppen elmerülök a ma délelőtti emlékben, melynek hatására akaratlanul is elmosolyodom, amikor megszólal a csengő, és sunyi mosollyal leszaladok, hogy megnézzem, ki az. Azonban, ahogy dobogó szívvel kinyitom az ajtót, csalódnom kell, ugyanis senki nem áll előttem. Értetlenül pislogok párat, miközben nem tudom lenyugtatni ide-oda kalimpáló szívemet, mely azt várta, hogy Calum bukkanjon fel. Hát, ilyen az élet.
- Búúúú! – lép ki az egyik kerti bokrunk takarásából a fiú, mire automatikusan felsikítok. Száját újfent pimasz vigyorra húzza, és elégedetten nézi, ahogy „Ó, te jó ég!” mondatokat dörmögök az orrom alatt, és közben a szeme olyan lelkesen csillog, mint egy tíz éves kisfiúé, aki örül, hogy megtréfálhatta a nővérét.
- Calum… Thomas… Hood – lépek minden szóval közelebb a fiúhoz, aki vigyorogva hozza be a köztünk lévő távolságot, miközben magabiztosan szürke melegítője zsebébe rejti kezeit, és felvont szemöldökkel várja a folytatást – Soha többet ne csinálj ilyet! Tudod, hogy utálom, ha ijesztegetnek! – kérem ki magamnak kislányos hangon, miközben még mindig próbálom lecsitítani hevesen dobogó szívemet. Ahogy azonban a fiú szemeibe nézek, az előbbi sokk helyett inkább a boldogság miatt kezd el gyorsabban dübörögni.
- Oké, tudom, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki! – kuncog fel, és ökölbe szorított kezét a szája elé teszi, hogy ne túl hangosan nevessen ki. És akkor megint eljön a pillanat, amikor beadom a derekam, és vele együtt nevetek.
- De most ki kell engesztelned, hogy egyáltalán beengedhesselek! – figyelmeztetem gyermeki mosollyal, és látom megcsillanni a szemében a pajkosságot, amikor észreveszi, hogy belementem a játékába.
- Ó, igen? Ez megteszi? – kérdezi behozva a köztünk lévő távolságot, majd gyengéden a kezei közé veszi az arcomat, és lassan megcsókol. Most, hogy mezítláb állok az udvaron, muszáj felpipiskednem hozzá, de ebben a pillanatban még ez sem tud zavarni. Iszonyúan hiányzott. Hiányzott a nevetése, az érintése, a hangja és a csókja is. Egyszerűen csak hiányzott, és úgy érzem, hogy most, hogy itt van, nem sokáig fogom unottan a jegyzeteimet nézegetni.
- Kezdetnek nem rossz – jegyzem meg vigyorogva, majd megfogom érdes kezeit, és magam után húzom a házba. Calum már annyiszor járt itt, hogy azt is tudja, hogy hol tartjuk a pótkulcsunkat, így simán bejöhetett volna, de gondolom, tényleg izgalmasabbnak gondolta, hogy megijessze a barátnőjét, minthogy egyszerűen csak megvárja a bejárati ajtó előtt. Mit ne mondjak, tipikus Cal, mellette nem tud unatkozni az ember!
- Aha, szóval kezdetnek nem rossz – ismétli meg szórakozottan, és közben azok a gyönyörű avarszínű szemei folyamatosan csillognak. Még mindig emlékszem, milyen volt, amikor elsőnek találkozott a tekintetünk, és szerintem soha nem is fogom elfelejteni azt a napot. Végérvényesen megváltoztatta az életemet, és soha nem is akartam, hogy ez máshogy legyen.
- Nos, ha már itt vagy, segíthetsz kikérdezni a szervrendszerek anatómiáját – vetem fel mosolyogva, és fel kell nevetnem, amikor meglátom erre a reagálást, amit gyorsan próbál lerázni egy laza vállrántással.
- Ezért jöttem – magyarázza ártatlan tekintettel, miközben még szorosabban fogja a kezemet. Mint mindig, amikor bármilyen ilyen apró érintéséről van szó, most is melegséggel tölt el érdes ujjainak játéka. Nem hiszem el, hogy itt van mellettem, és még ilyen időkben is, amikor ki kéne akadnia rám, amiért a tanulást is fontosnak tartom, és nem hívtam át ma estére.
- Köszönöm – csúszik ki a számon hálásan, és most rajtam a sor, hogy megszorítsam a kezét. Érzem az apró szikrákat, amik az érintéseinkkor keletkeznek, és hallom a szívem dübörgő kalimpálását. Mindegy, hányadik alkalommal vagyok mellette, mindig ezt váltja ki belőlem, és nem látom értelmét, hogy ellenálljak neki. Úgy hiszem, nem is tudnék.
- Hiányoztál, úgyhogy látni akartalak – válaszolja mosolyogva, és ilyenkor megjelennek a nevető ráncai is, amitől még aranyosabbnak néz ki. Csokoládébarna fürtjei még mindig ugyanolyan rakoncátlanul kunkorodnak a homlokán, és sötétebb bőre még mindig ugyanolyan tökéletes kontrasztot ad a szeme színéhez. Mintha semmi sem változott volna, mióta két hónapja elment, pedig azért ez is hosszú idő volt. Egy újabb próbatétel, hogy a kapcsolatunk még bírja –e, de ezt is bírta.
- Még ha egész este az unalmas fogalmakat kell kikérdezned, akkor is maradsz?
- Még szép! Ki nem hagynám! – vágja rá lelkesen, majd haptákba vágja magát, aztán diadalittasan felkiált: - A rendelkezésére állok, kisasszony! Kérjen bármit, megteszem! – tiszteleg előttem, miközben szája sarkában ott bujkál az a sunyi mosoly. Kezeimbe temetve az arcomat kezdek nevetni, és néhány másodpercig nem is tudok megszólalni, majd mikor elég komolynak érzem magam, újból megragadom a kezét, és így megyünk fel az emeletre.

- Ennyi – jelenti ki Calum vigyorogva nagyjából egy óra múlva, majd diadalittasan lecsapja a jegyzeteimet az asztalomra. Hatalmas sóhajtásban török ki a hír hallatára, és ahogy tudatosulnak bennem a hallottak, úgy önt el egy hatalmas fáradtsághullám, úgyhogy gondolkodás nélkül az ágyamba zuhanok. Az elmúlt órában fel-alá járkáltam a szobámban, miközben Cal kérdezgette a fogalmakat, én pedig válaszoltam. Gyorsabban ment, mint gondoltam volna, és sokkal jobb móka is volt, mintha csak egyedül kellett volna gubbasztanom a papírok felett. Mellesleg azért néha jól esett a fiú dicséreteit hallani, és nem utolsó sorban jót szórakoztam az arckifejezéseinek széles skáláján.
- Ó, hála az égnek! Már nem bírtam volna sokáig – dünnyögöm a fejemet a párnámba fúrva, miközben érzem, hogy a szemeim már nem sokáig bírják, csak percek kérdése, és elalszom. Barátom jelenléte miatt azonban nyitva tartom őket, és nem is bánom, ugyanis olyan ezer wattos mosolyt küld felém, hogy rögtön széles mosoly terül el az én arcomon is.
- Hogy az én csajom milyen okos! – csapja össze a tenyerét büszkén, majd leül mellém, hátát az ágytámlának támasztva. Én felküzdöm magam mellé, és befészkelem magam ölelő karjai közé, így fejemet pont kényelemesen a mellkasán tudom pihentetni. Megnyugtat, ahogy hallom szívének ütemes dobogását, és nem is figyelek másra, csak erre a hangra. Két külön töltött hónap után újra azt érezni, hogy itt van, testben és lélekben, és szívünk egy ütemre ver, olyan, mintha egy kicsit magamra találtam volna. Mintha egy kicsit még jobban otthon lennék, hiszen bár megtaláltam azt a helyet, amit az otthonomnak nevezhetek, megtaláltam azt a személyt is, akivel bárhol vagyok, otthon vagyok.
Calummal nagyon sokat változott a kapcsolatunk az elmúlt fél év alatt, sokkal több megpróbáltatáson és kihíváson mentünk keresztül, mint előtte, de sikerült őket együtt legyőznünk. Én állítom, hogy ennek a kulcsa az volt, hogy ketten oldottuk meg ezeket, és nem külön-külön, emellett pedig mindig őszinték voltunk egymással. Nem kételkedtem hát a fiú hűségében, ha egyszer azt mondta, hogy az újságcikkben lévő lány csak egy rajongó volt, viszont ő sem mászott a falra, ha meglátott, ahogy egy évfolyamtársammal beszélgettem az egyetemről kijövet. Igaz, nem is fülig érő mosollyal várt, de leküzdötte a féltékenységét, miután biztosítottam afelől, hogy én soha, senkire nem cserélném le. Kinek kell más, ha van egy olyan rendkívül türelmes, lelkes, mindig energikus, pimasz, gyerekes, beszédes, vicces és imádnivaló fiúja, mint Calum? Nekem nem, és ezt a mögöttünk lévő fél év nem is bizonyíthatná jobban.
- Nem akartalak ám feltartani, csak gondoltam, átugrok hozzád, és úgy látom, azért hasznomat vetted, úgyhogy akkor nem gond, ugye? – kérdezi Cal lepillantva rám, mire felnevetek. Hogy lehet még ő ilyenkor is ennyire figyelmes?
- Hidd el, sokkal jobb volt így tanulni, mint egyedül – bizonygatom mosolyogva, miközben figyelem mogyoróbarna szempárjának vidám csillogását. Olyan megnyugtató mellette lenni, és rájöttem már, hogyha ő itt van velem, akkor én is sokkal könnyebben tudom elengedni magam, mint társaságban. Neki nem kell megfelelnem, nála nem kell megválogatnom a szavaimat, témáimat, egyszerűen csak önmagam lehetek, és azt teszek, amit szeretnék. Idő kellett, míg én is rájöttem erre, de ahogy ő kezdte lerombolni a falaimat, be kellett ismernem, hogy neki semmit nem kell bizonyítanom, mert ő azt az Amabelt kedveli, aki valóban én vagyok, és nem a Clementine által kitalált jókislányt.
- Akkor jó! Aztán szorítok neked holnap – ígéri bólogatva, majd megböki az orrom hegyét, ami az elmúlt időben szokásává vált, ha valamiről biztosítani akart, így most sem húzódok el előle – Mondanám, hogy odaadom az agyamat, hogy segítsen a vizsgákon, de hidd el, nem sokra mennél vele. Legfeljebb megismernéd a piszkos gondolataimat, de több hasznod nem lenne belőle – komolytalankodik nevetve, és vidám hangja képes még ilyen késői órán is fent tartani. Már este kilenc körül járhatunk, de Anne és apa még mindig nem jöttek haza, úgyhogy gondolom, jól szórakoznak, de nem is igazán bánom. Nem mintha elleneznének, hogy Calum néha itt tölti az éjszakát, de attól függetlenül nem akarok magyarázkodni előttük, és persze a fiút sem szeretném máris hazaküldeni. Túl sokat volt távol, és túl régóta lehettünk így ketten együtt ahhoz, hogy most már elengedjem.
- Itt maradsz estére? – kérdezem elővéve a legaranyosabb kiskutya szemeimet, mert biztosra akarom venni, hogy itt marad mellettem, és szívének dobogására aludhatok el.
- Ha szeretnéd – válaszolja komolyan, ugyanakkor kíváncsian összevonja a szemöldökét, bár szerintem tudja a válaszomat.
- Igen, szeretném – jelentem ki határozottan, ő pedig még jobban magához szorít, erős karjainak ölelésébe zár, és halkan, lassan énekelni kezdi nekem az egyik dalt, amit az ázsiai turnén kezdett el írni. Hallgatom mély, andalító baritonját, mellyel olyan beleérzéssel tud énekelni, hogy néha még nekem is új oldalát tudja megmutatni vele. Most is koncentrálok mindenre, amit énekel, de mégis csukódni kezdenek a szemeim, és lassan, lassan, de mégis átadom magam az álom világának. Viszont nincs is jobb érzés, mint elaludni a fiú mellett, akit szeretek, és az ő szívének ütemes dobogását és hangjának lágy ívelését hallgatom.

2 megjegyzés:

  1. Drága, egyetlen Lexi!

    Aww..... awwwwwwww... ás awh még ezerszer! A linkelt zenét hallgatva, nosztalgikus érzések közepette, félálomban, a párnáim közepette nagyon kellemes volt ezt olvasni, főleg mivel sorozatozás után egyébként is érzelgős hangulatomban voltam. Nagyon tetszett ez a kis novella. Az egész az elejétől kezdve a végéig olyan kis édes volt, hogy legszívesebben magamhoz öleltem volna, és el sem engedtem volna. Ez a pozitív kicsengés és megnyugtató boldog együttlét gondolata az, ami igazán Camabel-shipperré tett, úgyhogy engem sikerült megvenned... megint. Szóval köszönöm, hogy megírtad! Imádtam első sortól az utolsóig! És már alig várom az új történeted, de megértelek, úgyhogy várok, amíg csak kell! <3

    Ölel, FantasyGirl

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága, utánozhatatlan FantasyGirl!

      Minden egyes alkalommal, amikor írsz, hatalmas mosolyt csalsz az arcomra, mert rettentően sokat jelent, hogy mindig hagysz magad után kommentet. Tényleg, nagyon-nagyon szépen köszönöm! <3
      Aww, nagyon-nagyon szépen köszönöm a dicséreteidet, igyekeztem boldogra megírni a novellát, de azért rá is akartam világítani arra, hogy Amabel sem tud minden esetben Calum mellett lenni, hiszen valamikor neki is kell tanulnia. :) Azt akartam, hogy ne csak azt lássátok, amikor együtt vannak, boldogan, minden különösebb tevékenykedés nélkül, hanem azt is, amikor mondjuk Cal van a lány mellett, amikor neki dolga van. Örülök neki, hogy így is ennyire tetszett, tényleg, sokat jelent. :)
      Ó, hát az új történetemen még nagyban dolgozok, de sok kicsi sokra megy, nem igaz? :D Köszönöm szépen még egyszer, nagyon aranyos vagy, és minden jót neked! <3

      Keep smiling,
      Lexi

      Törlés